Ördög és ember

1.0Hűtőajtóhttps://hutoajto.cafeblog.huralpahttps://hutoajto.cafeblog.hu/author/ralpa-2/Ördög és ember * Két év telt el azóta, hogy a park magába zárta a két magányos párbeszédét. Az alacsonyabb férfi egyedül bandukolt az ösvényen. Gyönyörű, egyedi öltönye lágyan omlott kisportolt alakjára. Elpusztíthatatlanul egészségesnek tűnő, magabiztos tartása sikerről, temérdek sikerről árulkodott. -Késtél – hányta a hirtelen felbukkanó magasabb szemére. -Tudom – törődött „tudom" volt ez. Megtört, hajlott tartása kemény közelmúltat sugallt. A másik láthatóan élvezte fölényét. Ki akarta használni előnyét; az elmúlt évek sikerei kegyetlenné és magabiztossá tették: -Na? – bökte oda. -Mi na? -Eltelt két év. Itt vagyok, vagyonom, sikerem szinte korlátlan. -Igen? – maró gúnyt hallatszott ki a magasabb hanglejtéséből. A másik lassan elindult, meg se várva, hogy követi-e. Hozzá volt szokva, hogy ő a világ közepe. Ő megy elől, s csatlósok hada követi pincsikutyaként. De a magas nem mozdult. Nem hatott rá a szép öltönybe bujtatott talmi külcsín. -Eltelt a két év – fordult meg a másik. Bosszantotta, hogy nem hat a fölény. Elszokott már ettől. Senki, tényleg senki nem merte volna ezt megtenni. -Igen. Eltelt. És? – hidegen koppantak a szavai, s még mindig nem mozdult. -Nem emlékszel? … Nem emlékszel miben állapodtunk meg? Én megtettem, mélyen vagyok. Barátokon, rokonokon, üzletfeleken gázoltam át és volt, hogy még jól is esett. Nincs már körülöttem senki és semmi – gúnyos mosoly bujkált a simára borotvált, arcszesztől fénylő arcon. – Semmi. -Tényleg? – ezek a kurta gúnytüskék roppantmód bosszantották az alacsonyabbat. – És a szolgák, talpnyalók hada? -Pénzt várnak és rettegnek. -Tehát mégis van valamid. Vagyonod, amibe kapaszkodhatsz. Amiből bármit megvehetsz. Szerelmet, megbecsülést, még ha az álságos is. Mindent – most a magasra rajzolódott ki a gúny mosolya. – Megmondtam, ha már nincs lejjebb, ha már nem lehetsz mélyebben… -Igaz barátok, társak nélkül… – motyogta – Ember nem lehet meg nélkülük… -Dehogynem. Mondtam, veszíts el mindent, süllyedj mélyre… Az öltönyös csak állt és nézte a másik hűlt helyét. A park együtt érzően hallgatott, körbeölelve a gyönyörű egyedi öltönyt, s benne a kisportolt, elpusztíthatatlanul egészségesnek tűnő alakot. * Nem több, mint fél év telt el az előző találkozás óta. Az alacsony ismét ott állt a parkban. Megtörten, olcsó harmadosztályú ballonkabátban támaszkodott egy villanyoszlopnak. Korán jött, s a korai télben fázósan toporgott, dörzsölgetve ujjatlan kesztyűbe bujtatott kezeit. Valahol a távolban egy harang 19 órát harangozott, amikor megérkezett a magas. -Szervusz ember, látom, továbbléptél. -Igen, ördög, továbbléptem – reményvesztett volt ez a hang, mint minek gazdája már mindenen túl van. Mint, aki már mindent látott. -Semmi vagyon. -Nincs, elvesztettem mindent. Elherdáltam házat, autót, munkát … fél év. Ennyi kellett. -Talpnyalók, szolgák? -Nincs, ördög, senki sincs. -Alakul. Barátok? Család? -Barátaim eddig se voltak, de a feleségem kitart még. -Hát alakul, – ismételte meg az ördög – de akkor még mindig van lejjebb. -Ne szórakozz! Egy pékségben kapok néha-néha alkalmilag munkát… -És a feleséged? Ő még melletted van. Valaki, akibe kapaszkodhatsz. Aki fent tart. -Jól van, ördög, de ne feledd, mit ígértél. Az ember nem vette észre az ördög szemében felcsillanó kegyetlenség apró lángját. * Újabb fél év. Az ember nézte a park sövényeit. Három éve kötött alkut az ördöggel. Három év alatt hatalmas vagyont szerzett, átgázolva mindenen és mindenkin. Három év és elvesztett mindent és mindenkit. Mostanra semmije sem volt, gyakorló alkoholista lett, végül a felesége is elhagyta, cigiért és ételért dolgozott egy gazdánál, akinek sertéshizlaldája volt. Az emberek elhúzódtak mellőle, oly mélyen ívódott egyetlen ruhájába a disznószag. Az ördög jó húsz méterről somolyogva figyelte. Állt, nézte az embert, majd hátat fordított neki és felszívódott a bokrok között. Az ember még két órát várt. Percről-percre hunyt ki benne a remény, ami – figyelembe véve, hogy két órát várt – igen tetemes lehetett. Végül a nyolcadik cigi után dühösen hajította el az üres dobozt, s szidta magát, hogy engedett az ördög kísértésének. Három év az életéből – ennyit ígért az ördögnek. Az emberi élet mélypontja 3 év alatt. Cserébe az ördög teljesíti egy kívánságát. -Egy kívánság, csak ennyi – borgőz csapta meg az orrát, amiről ellenállhatatlan vágy ébredt benne egy pohárka után. – Csak egy!!! – üvöltötte bele az estébe. – Hallod? CSAK EGY! MEGÍGÉRTED! * Az eltelt két évben fél évente egy borzalmasan szánalmas csavargó jelent meg a parkban. Vörös szemei égtek, mocskos kezei remegve sodorták újságpapírba az olcsó dohányt. Magában motyogott, s mindenkit megszólítva, vádaskodva támadt az emberekre. Amikor elég közel ért valakihez ahhoz, hogy a borgőz buboréka megrepedtjen, felismerés hasított belé. Keresett valakit. Minden emberben egy valakit keresett. * Aztán egy nap az Ember egy határozott, nehéz kezet érzett a vállán. Az Ördög volt. -Na? Elérted a mélypontot, ember? A ködös szemek erős késéssel kezdtek kitisztulni. Az Ember felismerte az Ördögöt. -Eljöttél? – nyögte. -Igen, ember, eljöttem. Elérted a mélypontot? -Már az sem érdekel – fordult el az ember. -Emlékszel miben állapodtunk meg, öt éve? -Igen, de átvertél. Egy emberi roncs állt a fess, jóképű alak előtt. A magas gúnyosan nézett le rá: -De most itt vagyok. Mi a kívánságod? Az ember nem hitt a fülének. Hát mégis? Az ördög állja a szavát? -Ember szeretnék lenni. Visszakapni az életem. Egyszerű hétköznapi boldogságot. Biztos mindennapokat. Semmi más. -Ennyi? -Igen, csak ennyi. Volt időm meggondolni. Ezeregy dolgot kiálmodtam magamból. De most már csak ennyi. -Rendben – szólt az ördög és elillant. * Fél év. Újabb hat hónap telt el, s a mocskos csavargó, akit a parkban láttunk utoljára, aki engedett az Ördög kísértésének, meghalt egy aluljáróban -Pedig megígérte – lehelte utolsó erejével, mielőtt félrebillent a feje…rich