Reggelnek, mely más
ígéretet nem tartogat, mint a robotot. Csakcsupán azt ígéri, amit
ígérnie kell. De hát ehhez az ember hozzászokik. Mitől is lennének este
egészségesen fáradtak? Mitől esne jól egy-két órányi tespedés a jól
megérdemelt, álomtalan alvás előtt? Hát persze, hogy a munkás
hétköznapoktól.
Aztán végül a reggel
múlttá, délelőtté foszlik. A délelőtt pedig nyomban homályba burkolózik.
A semmi-nem-jön-össze fátyla teszi ködössé. A köd pedig olyan, hogy még
a kürt is rekedtebben szól, a látás nem tiszta, a hallás csalóka. Ilyen
a köd. Az ember tétova lesz, olykor még rossz döntéseket is hoz.
Bizony! Ha hoz.
De a
nap, mely esélytelen, mely homálytükrös. Beszéljünk inkább arról. Pokla
nem nehézségében rejlik. Pokla annyit jelent, mint a zsákmány nélküli
vadászat érzése. Mint az üres kiállító terem érzése. Már a délelőtt, sőt
már a reggel egy bizonyos fáradság érzésével indul. Már akkor az ember
legszívesebben hagyná az egészet, de mégsem teheti. De nem teheti, mert a
lázadás csak belül él. Csendben, elfojtottan. Marad az érzés, hogy
akkor is megcsinálom, akkor is túlélem! Jöjjön bármi, én csak nézem
majd; belül lázadványban elenyészve, a felszínen pedig
kizökkenthetetlenül. Mert a mosoly ápol. Mert a mosoly eltakar. Csak azt
látják, hisz a belső – mely forr a gyáva tehetetlenségtől – csak az
enyém.
Aztán
a délután már egy remény. Egy fénysugár, mely a köd fátylán át
szúrosan-vakítóan hatol át. Az ember csak fürdik e fényzuhanyban és azt
látja maga előtt, hogy már a délután csobog körülötte. Minden más
emlékké apad. Minden más múlttá lohad. Délután az ember már látja a
vágyott véget. Egy méltatlan nap, méltó lefejezését. Ez is eljön. Eljön
akkor, mikor az ember már nem is gondolna rá. Bár. Bár előtte van a
holtpont. A vég előtt az idő egy órára megáll. Lassú vánszorgása még
lassabb, még vánszorgósabb lesz. De elmúlik. Ez is elmúlik és a Pillanat
már úgy jön el, hogy az ember már az utolsó reményben sem hisz. Már a
remény, mely háromszor is meghalt csodálatos mód támad fel újra és az
óra vánszorgása csak odaér, csak jelzi, hogy igen!
És akkor!
És akkor az ember
csak lepihen az ezen is túlvagyok büszke érzésével. Szundít egy keveset,
hogy az este tartalmassá lehessen.
Vagy csak ül és
készül, hogy a holnap is megélhető legyen.
Vagy a jövőt fogja
karon, s játszanak együtt egyet. Halkan, kedvesen gügyög – egy teljes
napot kitörölve –, hogy érezze, ez lehet másként is.
Hétköznap
2010 március 18. | Szerző: ralpa
Reggelnek, mely más
ígéretet nem tartogat, mint a robotot. Csakcsupán azt ígéri, amit
ígérnie kell. De hát ehhez az ember hozzászokik. Mitől is lennének este
egészségesen fáradtak? Mitől esne jól egy-két órányi tespedés a jól
megérdemelt, álomtalan alvás előtt? Hát persze, hogy a munkás
hétköznapoktól.
Aztán végül a reggel
múlttá, délelőtté foszlik. A délelőtt pedig nyomban homályba burkolózik.
A semmi-nem-jön-össze fátyla teszi ködössé. A köd pedig olyan, hogy még
a kürt is rekedtebben szól, a látás nem tiszta, a hallás csalóka. Ilyen
a köd. Az ember tétova lesz, olykor még rossz döntéseket is hoz.
Bizony! Ha hoz.
De a
nap, mely esélytelen, mely homálytükrös. Beszéljünk inkább arról. Pokla
nem nehézségében rejlik. Pokla annyit jelent, mint a zsákmány nélküli
vadászat érzése. Mint az üres kiállító terem érzése. Már a délelőtt, sőt
már a reggel egy bizonyos fáradság érzésével indul. Már akkor az ember
legszívesebben hagyná az egészet, de mégsem teheti. De nem teheti, mert a
lázadás csak belül él. Csendben, elfojtottan. Marad az érzés, hogy
akkor is megcsinálom, akkor is túlélem! Jöjjön bármi, én csak nézem
majd; belül lázadványban elenyészve, a felszínen pedig
kizökkenthetetlenül. Mert a mosoly ápol. Mert a mosoly eltakar. Csak azt
látják, hisz a belső – mely forr a gyáva tehetetlenségtől – csak az
enyém.
Aztán
a délután már egy remény. Egy fénysugár, mely a köd fátylán át
szúrosan-vakítóan hatol át. Az ember csak fürdik e fényzuhanyban és azt
látja maga előtt, hogy már a délután csobog körülötte. Minden más
emlékké apad. Minden más múlttá lohad. Délután az ember már látja a
vágyott véget. Egy méltatlan nap, méltó lefejezését. Ez is eljön. Eljön
akkor, mikor az ember már nem is gondolna rá. Bár. Bár előtte van a
holtpont. A vég előtt az idő egy órára megáll. Lassú vánszorgása még
lassabb, még vánszorgósabb lesz. De elmúlik. Ez is elmúlik és a Pillanat
már úgy jön el, hogy az ember már az utolsó reményben sem hisz. Már a
remény, mely háromszor is meghalt csodálatos mód támad fel újra és az
óra vánszorgása csak odaér, csak jelzi, hogy igen!
És akkor!
És akkor az ember
csak lepihen az ezen is túlvagyok büszke érzésével. Szundít egy keveset,
hogy az este tartalmassá lehessen.
Vagy csak ül és
készül, hogy a holnap is megélhető legyen.
Vagy a jövőt fogja
karon, s játszanak együtt egyet. Halkan, kedvesen gügyög – egy teljes
napot kitörölve –, hogy érezze, ez lehet másként is.
Estére csupán az
elmerülés marad.
Varju Katalin: Trainspotting
Oldal ajánlása emailben
X