Akkoriban
mindenki az Építkezésről beszélt. Az Építkezésről. Ahova mindenkit
felvesznek. Ahonnan senkit sem küldenek el. Húztam-halasztottam, amíg
csak lehetett, de végül már semmilyen munkát sem találtam, hát rávettem
magam. Rávettem magam.
Direkt
az Északi Kapu felől hagytam el a Várost, hátha. Hátha eltérít valami
csoda; valami, ami megment döntésemtől. Ám hiába kerültem, hiába
bandukoltam lassan-lassan, mégis elhagytam a csatornákat, majd a
szántókat, gyümölcsösöket. Végül már semmi sem maradt, csak a Síkság,
ahol az Építkezés zajlott. Ahogy elmaradtak a Város lüktető zajai, úgy
nőtt az Építkezésé. Kiáltozás, kordék nyikorgása, szerszámok
oda-odaverődése, állatok bőgése, nyerítése. És a mindent átható izzadság
szag! Mely a szurok nehéz szagával és az emberi, állati ürülék csípős
émelygésével keveredett.
És
az Épület! Mint egy metszés, mint egy hatalmas állat, melyből ellene
kiharapott egy darabot, s melyben látszanak a belsőségek is már. Az
emberek pedig, mint a rothadás bogarai rohangáltak a tetemen.
-Neve? Beosztása? –
förmedt rám egy hang a hátam mögül.
Lassan fordultam meg,
hogy érezze, érezze még szabad vagyok. Egy munkafelügyelő volt, két,
sisakos, bőr mellvértes, lándzsás katona folyt szét mellette a negyven
fokos hőségben.
-Aynrot fia Lebáb.
Munkát keresek.
-Akkor jó helyen jár –
röhögtek össze.
Az egyik lándzsás
szabad karjával egy távoli sátor felé bökött lustán:
-Oda! – több nem
tellett tőle.
Megjegyeztem magamnak
a sátrat és elindultam, köszönés nélkül. A sátorban két felügyelő
veszekedett, abba sem hagyva, mikor beléptem. Jó tíz percig csak álltam
és néztem a kopott „irodát”. Hallgattam, min vitatkoznak. Valami
hajcsár-bandáról volt szó, akik önállósították magukat és fosztogatják a
munkásokat. Az elfogásuk mikéntjéről volt szó.
-Mit akar? – szóltak
rám végül.
-Munkát – mondtam,
bár már egyre kevésbé voltam benne biztos.
-Jól van – ült le a
kevésbé mérges, egy íróvésőt ragadva. – Neve?
-Aynrot fia Lebáb,
Jóbáb családjából – hosszú percek következtek, amíg a puha agyagtáblába
véste a nevem.
-Szóval maga is
Noé-leszármazott?
-Mint mindenki, igen,
én is.
-Persze-persze. Mihez
ért?
-Hát… kötélverő
vagyok.
-Jó, az jó. Beosztom a
csigagépekhez. Kevesen vannak – újabb percek, míg rótt valamit a
táblára. – A fizetés napi két pénz, meg étkezés, szállás. Rögtön
kezdhet. Keresse meg Péleg nembeli Kablist. Ő lesz a felettese. Ahogy
kilép a sátorból, kerülje meg, ott lesz az Épület lábánál valahol. Akár
rögtön kezdhet.
Kiléptem hát a
sátorból, és ahogy megkerültem, szemügyre vettem végre az Épületet.
Egyből megértettem, mi lakozik a gigászi vállalás mögött! Gyönyörű volt!
Idejövet még sok más gondolatom lefoglalt, így nem néztem, nem láttam.
Pedig. Pedig több milliónyi égetett téglából magasodott elém. Pedig kör
alapterülete szebben ívelt, mint a kordék kereke. Pedig sárgásvörös
színe az alkonyi Nap fényét idézte. Pedig a százezernyi ember hangyaként
sürgött körülötte-rajta. Rothadás bogarai? Nem, mint a termeszek ott,
délen, melyek a semmiből építik várukat. Mindent eltakart, ahogy
közeledtem felé; még a Napot is. Szórakozottan, ám ámulva számláltam az
emeleteket, mely a nyugati oldalon majd kétszer oly magasban jártak már,
mint keleten.
Ámultam. Ilyen
gigantikus emberi vállalás nem volt a nagy Víz óta, tán még előtte sem!
Méltóak leszünk hát az Istenhez, mert Tornyunk az égig ér!
2.
Két hete dolgozok már
itt, a Tornyon. Ami pénzt kapok, félreteszem, hogy legyen, hogy ha
ennek vége, nyithassak egy kis üzemet, ahol a Város legjobb kötelét
verik. De ez csak álom, egyelőre! Csak álom.
Kablis rendes ember.
Nem olyan, mint a többi felügyelő. Ért ahhoz, amit rábíztak és tud ő is
dolgozni, ha kell. Kötélre kötött hatalmas kasokban húzzuk fel – ügyes
csigákon át – az ezernyi téglát. A téglaégetők, messze az Épülettől,
óriási kemencékben égetik az agyagot, melyet hosszú kocsisorok hoznak a
bányákból. A negyven fokos hőségben rakják a tüzet. Miután pedig
kiszedik a téglát, két napig állni hagyják. Tán, hogy szikkadjon? Lehet.
Bevallom, nem tudom. Mikor mi felügyeskedjük, a téglarakókhoz, a
kőművesekhez kerülnek, akik a tervező-felügyelők felügyelete alatt
emelik a Tornyot, fel az égbe.
A szurkot pedig
hatalmas kondérokban emeljük ide, a magasba. A szurokolvasztás tán még a
téglaégetésnél is pokolibb munka. A máglyák közvetlen az Épület lábánál
lobognak, s mi egyenest onnan emeljük fel a kondérokat és a bugyogó
szurkot. A olvasztást szabad ember nem is vállalja. Az utolsó
testvérháború rabszolgáit osztották erre a munkára. Kanaán fiainak hátán
kígyókként húzódnak a felügyelők korbácsának hegei és vércsíkjai. Nem
kímélik őket, úgy érzik, bosszút kell állniuk Noé mezítelenségéért, Khám
és Kanaán minden bűnéért. Nem kímélik őket. Még az igásokat is naponta
kétszer, olykor háromszor váltják le, mert a barmok nehezen viselik a
nagy meleget, nehezebben tán, mint az emberek.
A tüzes szurok
mindent megöl, ami az útjába kerül. A minap az egyik csigás rosszul
számította ki az egyik tartókötél hosszát, s már hiába üvöltött, az
egyik kananeus nyakába kapta a kiömlő szurkot. Még a papok sem tudtak
rajta segíteni, egy fertályórán belül meghalt.
A munka még éjjel sem
áll le, mintha hajtana minket valami, valami egyre feljebb az ég elé,
ahol Isten lakozik. Be kell, hogy valljam, már én is hiszek a Toronyban
és a célban, melyet képvisel, bár a napokban furcsa hírek kaptak
szárnyra. Az egyik felügyelő, a téglaégetőknél félholtra vert egy
munkást, mert hiába ordított, az csak nézett rá, mint aki nem érti, vagy
nem hallja, amit mond. Másutt egy kocsmasátor előtt keveredett
irgalmatlan verekedés, mert valaki félreértette, hogy mit mondott a
mellette álló. Amott meg egy hajcsárt kellett kirúgni, mert nem
hallgattak rá az állatok többé. Nem értem mi történik. Véletlen
események?
3.
Már a negyedik
hetemet taposom. Ha műszakom van, dolgozom, ha nincs, alszom. Nem iszom,
nem barátkozom senkivel. Így biztonságban van a pénzem, mely szépen
gyarapodik. A Torony egy rejtett zugába dugtam el, ahol senki meg nem
találhatja. Az álmomból lassan valóság lesz!
Az elmúlt hetekben
egy teljes emelettel lettünk kész. De. De egyre több a rémhír az
Építkezésen. Három napja egy teljes csapat agyagverő indult útjára, mert
elegük lett zavarodott felügyelőjük hablatyolásából. Engem egyre jobban
aggasztanak a hírek. Pont ma, ma zuhant le az egyik csigás, mert
letaszajtotta egy barom. A hajcsár csak állt és nézett bambán. Túl későn
állította meg az állatot, mert a társával nem értették meg egymást. Tán
Isten keze van a dologban, de pont az, az ember hullott a mélybe, aki a
szurokkal megölte a kananeust. Pont az.
Aznap ebéd után
egyből Kablishoz mentem, az egyetlen olyan emberhez, akivel lehetett
beszélni:
-Hallottad a híreket?
– nézett rám, amikor melléléptem.
-Mi van már megint? –
kérdeztem vissza.
-Leváltották a
Főfelügyelőt!
Ez meglepett. Egész
jól haladt az utóbbi időkig az Építkezés. Jó munkát végzett az öreg,
mindenen rajtatartotta a kezét, a szemét. A zavarról pedig nem tehetett.
Viszont az is igaz, hogy ellene sem tudott mit tenni. De mégis, a
furcsa események akkor nem csak nekem tűntek fel. Mintha valaki a
háttérből, vagy felülről meg akarná akadályozni a Torony megépülését. De
nem a „szokványos” módon. Azt nem. Az emberek tudatába hatol. Az
emberek nyelvére köt csomót?! Hogy fogja így a főfelügyelő alantasának
kiadni a feladatokat? Hogyan fogja így hajtani a felügyelő a munkást?
Hogyan fogja így a kőműves megérteni a terveket? Mi lesz most? Tényleg:
-Akkor most mi lesz?
-Nem tudom. Tényleg
nem – tárta szét kezét Kablis.
4.
Újabb hetek teltek
el. Itt a vég! Teljes a káosz! Ma meghalt Kablis is, mert
összeverekedett egy Abimél nembelivel, aki valamilyen érthetetlen
nyelven hadart és egy lapáttal hadonászott. Kablis le akarta nyugtatni,
de az csak még idegesebb lett. Zavarodott szemei vérben úsztak és
folyamatos darálásából csak azt az egy szót lehetett kivenni, hogy
„Bábel!!!”.
Tömegek indultak a
szélrózsa minden irányába, mindenki szétszéled!
Emberek, állatok
kavarognak, s az Építkezés leállt!
Átok ült ránk, átok,
mely nem engedi, hogy értsük egymás szavát!
Aki nem a saját
nembelihez szól, az idegenhez szól!
Zűrzavar és zűrzavar!
A Torony immár nem
épül meg!
Csonka, felemás teste
nem ér az égig!
Nem dicsőíti népünk
egységét!
Nem vagyunk már egy
nép sem!
Noé leszármazottai
örökké idegenekké lesznek!
Összezavarodtak a
nyelvek! Ó Bábel! Ó Torony!
Mit tettél ember?!
És most itt vagyok,
hogy hírül adhassam Nektek, mi történt valójában! Mit tett az ember és
Isten miként figyelmeztette rá, hogy csak egy porszem. A víz a halé, a
föld a földi állaté, az ég a madáré, és minden az emberé. Legyen az
lelkes állat, vagy csupán gyümölcsfa. De az ember viszont Isten kezében
van; nem nyújthatjuk ki nyelvünk, mert az is az övé.
Figyeljen hát rám,
Gomora népe! Térjen meg az Istenhez, mert az ő kezében vagyunk! Hiába Lót-fut,
és a nagy Ábrahám is hiába kér, bűnbe esel, s semmi sem menthet meg!
Lebáb, Sineár földjén
2010 március 18. | Szerző: ralpa
1.
Kellett
valami munka!
Akkoriban
mindenki az Építkezésről beszélt. Az Építkezésről. Ahova mindenkit
felvesznek. Ahonnan senkit sem küldenek el. Húztam-halasztottam, amíg
csak lehetett, de végül már semmilyen munkát sem találtam, hát rávettem
magam. Rávettem magam.
Direkt
az Északi Kapu felől hagytam el a Várost, hátha. Hátha eltérít valami
csoda; valami, ami megment döntésemtől. Ám hiába kerültem, hiába
bandukoltam lassan-lassan, mégis elhagytam a csatornákat, majd a
szántókat, gyümölcsösöket. Végül már semmi sem maradt, csak a Síkság,
ahol az Építkezés zajlott. Ahogy elmaradtak a Város lüktető zajai, úgy
nőtt az Építkezésé. Kiáltozás, kordék nyikorgása, szerszámok
oda-odaverődése, állatok bőgése, nyerítése. És a mindent átható izzadság
szag! Mely a szurok nehéz szagával és az emberi, állati ürülék csípős
émelygésével keveredett.
És
az Épület! Mint egy metszés, mint egy hatalmas állat, melyből ellene
kiharapott egy darabot, s melyben látszanak a belsőségek is már. Az
emberek pedig, mint a rothadás bogarai rohangáltak a tetemen.
-Neve? Beosztása? –
förmedt rám egy hang a hátam mögül.
Lassan fordultam meg,
hogy érezze, érezze még szabad vagyok. Egy munkafelügyelő volt, két,
sisakos, bőr mellvértes, lándzsás katona folyt szét mellette a negyven
fokos hőségben.
-Aynrot fia Lebáb.
Munkát keresek.
-Akkor jó helyen jár –
röhögtek össze.
Az egyik lándzsás
szabad karjával egy távoli sátor felé bökött lustán:
-Oda! – több nem
tellett tőle.
Megjegyeztem magamnak
a sátrat és elindultam, köszönés nélkül. A sátorban két felügyelő
veszekedett, abba sem hagyva, mikor beléptem. Jó tíz percig csak álltam
és néztem a kopott „irodát”. Hallgattam, min vitatkoznak. Valami
hajcsár-bandáról volt szó, akik önállósították magukat és fosztogatják a
munkásokat. Az elfogásuk mikéntjéről volt szó.
-Mit akar? – szóltak
rám végül.
-Munkát – mondtam,
bár már egyre kevésbé voltam benne biztos.
-Jól van – ült le a
kevésbé mérges, egy íróvésőt ragadva. – Neve?
-Aynrot fia Lebáb,
Jóbáb családjából – hosszú percek következtek, amíg a puha agyagtáblába
véste a nevem.
-Szóval maga is
Noé-leszármazott?
-Mint mindenki, igen,
én is.
-Persze-persze. Mihez
ért?
-Hát… kötélverő
vagyok.
-Jó, az jó. Beosztom a
csigagépekhez. Kevesen vannak – újabb percek, míg rótt valamit a
táblára. – A fizetés napi két pénz, meg étkezés, szállás. Rögtön
kezdhet. Keresse meg Péleg nembeli Kablist. Ő lesz a felettese. Ahogy
kilép a sátorból, kerülje meg, ott lesz az Épület lábánál valahol. Akár
rögtön kezdhet.
Kiléptem hát a
sátorból, és ahogy megkerültem, szemügyre vettem végre az Épületet.
Egyből megértettem, mi lakozik a gigászi vállalás mögött! Gyönyörű volt!
Idejövet még sok más gondolatom lefoglalt, így nem néztem, nem láttam.
Pedig. Pedig több milliónyi égetett téglából magasodott elém. Pedig kör
alapterülete szebben ívelt, mint a kordék kereke. Pedig sárgásvörös
színe az alkonyi Nap fényét idézte. Pedig a százezernyi ember hangyaként
sürgött körülötte-rajta. Rothadás bogarai? Nem, mint a termeszek ott,
délen, melyek a semmiből építik várukat. Mindent eltakart, ahogy
közeledtem felé; még a Napot is. Szórakozottan, ám ámulva számláltam az
emeleteket, mely a nyugati oldalon majd kétszer oly magasban jártak már,
mint keleten.
Ámultam. Ilyen
gigantikus emberi vállalás nem volt a nagy Víz óta, tán még előtte sem!
Méltóak leszünk hát az Istenhez, mert Tornyunk az égig ér!
2.
Két hete dolgozok már
itt, a Tornyon. Ami pénzt kapok, félreteszem, hogy legyen, hogy ha
ennek vége, nyithassak egy kis üzemet, ahol a Város legjobb kötelét
verik. De ez csak álom, egyelőre! Csak álom.
Kablis rendes ember.
Nem olyan, mint a többi felügyelő. Ért ahhoz, amit rábíztak és tud ő is
dolgozni, ha kell. Kötélre kötött hatalmas kasokban húzzuk fel – ügyes
csigákon át – az ezernyi téglát. A téglaégetők, messze az Épülettől,
óriási kemencékben égetik az agyagot, melyet hosszú kocsisorok hoznak a
bányákból. A negyven fokos hőségben rakják a tüzet. Miután pedig
kiszedik a téglát, két napig állni hagyják. Tán, hogy szikkadjon? Lehet.
Bevallom, nem tudom. Mikor mi felügyeskedjük, a téglarakókhoz, a
kőművesekhez kerülnek, akik a tervező-felügyelők felügyelete alatt
emelik a Tornyot, fel az égbe.
A szurkot pedig
hatalmas kondérokban emeljük ide, a magasba. A szurokolvasztás tán még a
téglaégetésnél is pokolibb munka. A máglyák közvetlen az Épület lábánál
lobognak, s mi egyenest onnan emeljük fel a kondérokat és a bugyogó
szurkot. A olvasztást szabad ember nem is vállalja. Az utolsó
testvérháború rabszolgáit osztották erre a munkára. Kanaán fiainak hátán
kígyókként húzódnak a felügyelők korbácsának hegei és vércsíkjai. Nem
kímélik őket, úgy érzik, bosszút kell állniuk Noé mezítelenségéért, Khám
és Kanaán minden bűnéért. Nem kímélik őket. Még az igásokat is naponta
kétszer, olykor háromszor váltják le, mert a barmok nehezen viselik a
nagy meleget, nehezebben tán, mint az emberek.
A tüzes szurok
mindent megöl, ami az útjába kerül. A minap az egyik csigás rosszul
számította ki az egyik tartókötél hosszát, s már hiába üvöltött, az
egyik kananeus nyakába kapta a kiömlő szurkot. Még a papok sem tudtak
rajta segíteni, egy fertályórán belül meghalt.
A munka még éjjel sem
áll le, mintha hajtana minket valami, valami egyre feljebb az ég elé,
ahol Isten lakozik. Be kell, hogy valljam, már én is hiszek a Toronyban
és a célban, melyet képvisel, bár a napokban furcsa hírek kaptak
szárnyra. Az egyik felügyelő, a téglaégetőknél félholtra vert egy
munkást, mert hiába ordított, az csak nézett rá, mint aki nem érti, vagy
nem hallja, amit mond. Másutt egy kocsmasátor előtt keveredett
irgalmatlan verekedés, mert valaki félreértette, hogy mit mondott a
mellette álló. Amott meg egy hajcsárt kellett kirúgni, mert nem
hallgattak rá az állatok többé. Nem értem mi történik. Véletlen
események?
3.
Már a negyedik
hetemet taposom. Ha műszakom van, dolgozom, ha nincs, alszom. Nem iszom,
nem barátkozom senkivel. Így biztonságban van a pénzem, mely szépen
gyarapodik. A Torony egy rejtett zugába dugtam el, ahol senki meg nem
találhatja. Az álmomból lassan valóság lesz!
Az elmúlt hetekben
egy teljes emelettel lettünk kész. De. De egyre több a rémhír az
Építkezésen. Három napja egy teljes csapat agyagverő indult útjára, mert
elegük lett zavarodott felügyelőjük hablatyolásából. Engem egyre jobban
aggasztanak a hírek. Pont ma, ma zuhant le az egyik csigás, mert
letaszajtotta egy barom. A hajcsár csak állt és nézett bambán. Túl későn
állította meg az állatot, mert a társával nem értették meg egymást. Tán
Isten keze van a dologban, de pont az, az ember hullott a mélybe, aki a
szurokkal megölte a kananeust. Pont az.
Aznap ebéd után
egyből Kablishoz mentem, az egyetlen olyan emberhez, akivel lehetett
beszélni:
-Hallottad a híreket?
– nézett rám, amikor melléléptem.
-Mi van már megint? –
kérdeztem vissza.
-Leváltották a
Főfelügyelőt!
Ez meglepett. Egész
jól haladt az utóbbi időkig az Építkezés. Jó munkát végzett az öreg,
mindenen rajtatartotta a kezét, a szemét. A zavarról pedig nem tehetett.
Viszont az is igaz, hogy ellene sem tudott mit tenni. De mégis, a
furcsa események akkor nem csak nekem tűntek fel. Mintha valaki a
háttérből, vagy felülről meg akarná akadályozni a Torony megépülését. De
nem a „szokványos” módon. Azt nem. Az emberek tudatába hatol. Az
emberek nyelvére köt csomót?! Hogy fogja így a főfelügyelő alantasának
kiadni a feladatokat? Hogyan fogja így hajtani a felügyelő a munkást?
Hogyan fogja így a kőműves megérteni a terveket? Mi lesz most? Tényleg:
-Akkor most mi lesz?
-Nem tudom. Tényleg
nem – tárta szét kezét Kablis.
4.
Újabb hetek teltek
el. Itt a vég! Teljes a káosz! Ma meghalt Kablis is, mert
összeverekedett egy Abimél nembelivel, aki valamilyen érthetetlen
nyelven hadart és egy lapáttal hadonászott. Kablis le akarta nyugtatni,
de az csak még idegesebb lett. Zavarodott szemei vérben úsztak és
folyamatos darálásából csak azt az egy szót lehetett kivenni, hogy
„Bábel!!!”.
Tömegek indultak a
szélrózsa minden irányába, mindenki szétszéled!
Emberek, állatok
kavarognak, s az Építkezés leállt!
Átok ült ránk, átok,
mely nem engedi, hogy értsük egymás szavát!
Aki nem a saját
nembelihez szól, az idegenhez szól!
Zűrzavar és zűrzavar!
A Torony immár nem
épül meg!
Csonka, felemás teste
nem ér az égig!
Nem dicsőíti népünk
egységét!
Nem vagyunk már egy
nép sem!
Noé leszármazottai
örökké idegenekké lesznek!
Összezavarodtak a
nyelvek! Ó Bábel! Ó Torony!
Mit tettél ember?!
És most itt vagyok,
hogy hírül adhassam Nektek, mi történt valójában! Mit tett az ember és
Isten miként figyelmeztette rá, hogy csak egy porszem. A víz a halé, a
föld a földi állaté, az ég a madáré, és minden az emberé. Legyen az
lelkes állat, vagy csupán gyümölcsfa. De az ember viszont Isten kezében
van; nem nyújthatjuk ki nyelvünk, mert az is az övé.
Figyeljen hát rám,
Gomora népe! Térjen meg az Istenhez, mert az ő kezében vagyunk! Hiába Lót-fut,
és a nagy Ábrahám is hiába kér, bűnbe esel, s semmi sem menthet meg!
Oldal ajánlása emailben
X