A meditatás

2010 március 25. | Szerző: ralpa

Valamit konyítok a buddhizmushoz. Nem sokat
ugyan, de olvastam már róla ezt-azt. Van benne egy „kitétel”, mely a
meditáció igen fontos ismérve. Valahol – szégyellem, de nem tudom
felidézni, hogy hol; ígérem, gondolkodom a dolgon – azt olvastam, hogy
meditáció közben a Tudatunknak egyhegyűnek kell lennie, azaz a teljes
Ürességet, csak és kizárólag az egyetlen Cél spontán felbukkanását kell
megvalósítanunk és szem előtt – még inkább Tudat előtt – tartanunk. Ezt
nevezi találóan kis magyar ingoványunk népnyelve összpontosításnak. De!
Az összpontosításhoz azonban ki kell ürítenünk agyunkat; teljesen és
időt állóan (a természetszerűen üres agy erre paradox módon tökéletesen
alkalmatlan). Mit tesz ekkor az Alany? Sötétségbe burkolódzik, mert a
külső sötétség az Üresség jellegét kölcsönzi. Miért? Mert amit nem
látunk, az nem létezik, gondolja (ennek ugyan ellentmond az oxigén, mint
lételem, node, node, node!). A kezdeti tesze-tosza helyezkedés és
ideológiai belemagyar után egyetlen célja van: az egyhegyű Tudat.

A kissé gyakorlatlanabb Alany e teendőit a
testi zavarok kizárásával kezdi. Kényelmi póz. Igen célravezető ekkor a
Test tüzetes átvizsgálása. Kezdje a jó Alany a lábujjhegyénél, talpánál,
s haladjon mind feljebb és feljebb. Minden négyzetmillimétert át kell,
hogy vizsgáljon: nem szúr, nem bök, nem nyom, nem zsibbad, nem bazsalyg,
nem zsibong, nem macskásodik, esetleg még nem húzódik a bármiség, a
bárholban. Miután a Test megkapja a zavartalan pozitúra kényelmi
talpnyalását, jöhet a Szervezet. Vizelet? Salakolat? Nyál? Takony?
Szomj? Éh? Álom? Semmi sem zavarhat, hisz a tudat ingatag a kezdetekben.
Azt is el fogom mondani miért.

Tehát a Szervezet. A szervezetünk
karbantartására (amolyan abajgatósan ölbe-karba) igen hatékony eszköz a
légzés és ezáltal a szívverés szabályozása. Nem mondom (hanem
írom), a szív szabályozása nem a kezdet, de megoldható, megtanulható.
Megoldható úgy, mint ahogy az is megoldható, hogy az Alany nagy fizikai
igénybevétel esetén csupán a légzés (és a szív) szigorú felügyeletével
sokkalta, de sokkalta hosszabbtávú igénybevételt tehessen zsebre a
teljes fizikai összeomlás nélkül. Erről egy magasabb képzettséggel
rendelkező buddhista szerzetes (nem Richard Gere-re gondoltam) bővebben
tudna mesélni. Én most megpróbálom a saját szavaimmal ide okoskodni: ha
az Alany képes arra, hogy a légzése minden esetben ugyanannyi
időt vegyen igénybe, függetlenül az épp adott cselekvéstől, a szív
természetszerűen ennek megfelelően viselkedik. Ergo, ha nyugalmi
állapotban – pl. ágyi hanyatt-baszódásban – képes a légzését fokozatosan
„kényszeríteni” mind lassabb és lassabb ki és be fázisra, akkor egy idő
után a szív felveszi az adott ritmust.

Érthetőbben, ha nem lenne még elég világos,
példának: adott egy kedves és bohókás csacsi. Ez a csacsi volt olyan
balga, hogy éjjel, nappal bazi sok szalmát cipelt be egy pajtába, s bazi
sok trágyát cipelt ki onnan. Azonban bármennyire is balek volt szegény
jószág, annyi esze azért volt, hogy nem rohant eszét vesztve ide-oda,
hanem komótosan bebattyogott, letette a cuccot, majd várt épp annyi
időt, mint a befelé megtett út, hogy kifújhassa magát. Eztán elindult –
ugyancsak komótosan – kifelé a másik cuccal. Itt is pihent, itt is épp
annyit. És kezdhette is elölről. De ez a csacsi valaha nagy szamár volt
és régen úgy gondolta, hogy ha gyorsan beroh, lepak, felpak, kiroh,
lepak, felpak, akkor előbb végez. De nem, nem és nem! Ahogy teltek az
évek rájött: ha lassan jár, tovább ér.

Így már stimmel?

A szabályozott légzés (a példában említett négy
ütemben) tehát szabályozott szívverést eredményez. De! Ez mi a szarra
(Azt mondta nekem a jobbgombom, hogy Ilyen szót nem illik papírra
[képernyőre] vetni. Erre én meg azt mondom, ki mint vet, úgy olvassák.),
tehát mi a szarra jó? Megmondom. A szabályozott szívverés szabályos
vérellátást eredményez nemhogy a Szervezetben, de még az agyban is! És
szegény Alany tudata pedig hol máshol tanyázna, mint az agyában?

Szóval helyre tettük a Testet – nem zavarja
semmi. Helyre tettük a Szervezetet – nyugodt. Akkor most mi jön? Na? Az
összpontosítás! Úgy van! Ügyes! De nem. A feladatunk most az agyunk
teljes kiürítése. Alanyunk fogja hát magát és semmi mást nem tesz, csak
arra koncentrál, hogy üres legyen az agya. Valahol ezen a ponton már el
is baszta a dolgot. Hisz, ha valaki erősen koncentrál valamire, akkor
teljes Tudatát kitölti az a bizonyos cél. Na mármost, ha az Alany arra
kezd koncentrálni, hogy kiürüljön a tudata, akkor több lehetőség
is adódik, mintegy törvényszerűen:

Megpróbálja
a gondolatait tudatosan kihessegetni, de ezek újra és újra előjönnek, s
némelyik még érdekesnek is tűnik. Például az, hogy mit kezdjen azzal a
tésztával, amihez már nem maradt pörkölt. Egye meg lekvárral? Az nem
rossz, de már nincs pöszmételekvár, csak köszméte, vagy egres? A franc
se tudja! Akkor inkább már megehetné akár tejföllel is, vagy sajttal. …
Ugye? Máris elvitte a vezírfonalat.

A fél-siker. Az Alanyban
egyetlen egy gondolat marad csupán: Nem gondolok semmire… Nem gondolok
semmire… Nem gondolok semmire… Nem gondolok semmire… Nem gondolok
semmire… De megint csak elszarta valahol, hiszen a Tudata nem üres,
csakcsupán egy gondolat maradt benne, mégpedig a fentebbi. De az is
gondolat! És a meditatás lényege a spontán ráébredés bizonyos dolgokra.
Képzavarral élve: a megvilágosodás Múzsájának homlokon csókja.

Semmi sem történik, mert a
kuka, a villanyszámla, a főnök, a kocsi, a kötelező, a politika, a
gyerek, a répa, az iskola, a munkahely, az üveges, a veteményes, az
ígéret, a bármi mindig közbeszól.

A Tudat kiürítését nem lehet kényszeríteni. Ha
egy pohár vizet kiöntök, mindig marad az alján néhány csepp, de ha
kiteszem a napra, hogy elpárologjon, akkor egy idő után szép száraz
poharam lesz. Nem? Így van ez a Tudattal is. A leghatékonyabbnak tűnő
megoldásnak a szem lehunyása és a szemhéjak belső megfigyelése
ígérkezik. Alanyunk tehát fogja, lecsukja szemeit és kizárva a külső
világot, minden idegszálával a szemhéja belső felületének vizsgálatába
merül. Mit lát? Semmit! Sötétséget. És a sötétség az Üresség jellegét
kölcsönzi. De a Tudat ingatag. Azért Tudat. Minden apróság kibillenti a
kényszerű, vagy önként vállalt állapotából. Az ember ún. tudatos lény,
tehát képtelen egy bizonyos szinten túl irányítani önnönmagát. Ha
ösztönlény lenne, mint például a szárifarkáncs, akkor más lenne a
helyzet is: bármily ínycsiklandó is lett légyen egy zergebernyó, a
veszély felmérése után kebelezi csak be. Ugyanakkor az elmúlt
évezredekben soha, senki sem jegyezte fel a szárifarkáncsról, hogy a
szomszéd szárifarkáncs odva iránt érzett mérhetetlen irigységében le
kellett volna mondania egy zergebernyóról. (Mind a szárifarkáncs, mind
pedig a zergebernyó mitikus lény: az utolsó szárifarkáncst egy beteg
unikornis kényeztette halálra, a zergebernyók utolsó példányai viszont
természetes ellenség híján majdnem kritikus szinten elszaporodtak, de
aztán mégsem és kihaltak. Nagyon, mint a Saurusok.)

A fenti módszernek azonban van egy igen
veszélyes buktatója. Ez pediglen az álom. Egy tökéletes testi-lelki
állapotban – kizárva a zavaró tényezőket – az Alany tíz esetből mondjuk
nyolcszor arra ébred, hogy alszik. Az alvás viszont eleve kizárja az
összpontosítást, az Alany úgymond [ön]tudat[ta]lan állapotba kerül.
Ekkor már az egyhegyűségnek is kapáltak, mert az álom nem
irányítható. Ezért van az, hogy a gyakorló meditálók a világ egyik
legkényelmetlenebb pozitúrájában, a lótuszülésben gyakorolják a dolgot.
Ki az a hülye, aki ilyen kitekert testhelyzetben képes lenne elaludni? A
mudrákról már nem is beszélve.

A gondolatok, vagyis a gondolkodás kizárásának
egy igen hasznos módszere a recitálás. Szakavatottabbak tehetik ezt,
mondjuk tibetiül. A recitálás lényege a monotonitás és egyben az
észkerekek megakasztása. Igazság szerint az úgy nevezett nyugati
kultúrákban nevelkedett Alany erre azért alkalmatlan, mert nem érti –
oktatási módszerünkből adódóan – a recitál lényegét. Keleten, –
példának, hogy kedvenceimnél maradjak, a tibetieknél – az oktatás
lényege a véget nem érő „magolás”. Kisgyermekkortól kezdve hosszabbnál
hosszabb szövegeket seggelnek be, olyan szinten, hogy bárhol, bármikor
képesek folytatni egy véletlenszerűen megadott résztől. Ennek számtalan
előnye van. Az egyik, hogy a meditálásnál egy-egy [szent]szöveg
kántálása igen hasznos, hiszen rákoncentrálás nélkül leköthető a Tudat.
Lényeg az, hogy ne kelljen gondolkodni a folytatáson. Itt, a nagy büdös
Nyugaton azonban erre csak elvétve akad példa. De van. Mindannyiunk
gyermekkorának egyik kitörölhetetlenül belénk ivódott emléke: az egyszer
egy. Például, ha az Alanytól megkérdik „Mennyi hétszer hét?”, akkor
kapásból gondolkodás nélkül képes rávágni, hogy „49!”. Na ugye?

A kevésbé szakavatottak, vagy a kezdők
alkalmazhatják a hat szent szótagot, melynek az égvilágon semmi
jelentése nincs (Tudom-tudom, de az csak belerondítás, kényszer-szülte
korcs), viszont rém sokat ígérő: Om mani padme hum! És marhára szent.
Egy valamit is magára adó istenség ettől menten keresztülélvezi
magamagát.

Egyszóval tételezzük fel, minden összevág, s az
Alany megvalósította az Ürességet a Tudatában. Nincsenek kényszeredett
gondolatok, zavaró észbejutások. Ekkor történnie kell valaminek –
állítják az avatottak –, ami a meditatív állapotba hajt. Valaki azt
mondta, hogy a meditáció tulajdonképpen egyfajta mély és
kizökkenthetetlen elbambulás. És tényleg. Gondoljunk csak bele! Alanyunk
ül egy fárasztó nap után a nappaliban, keze maga mellett pihen, válla
kissé összerogy a kellemes fizikai fáradtságtól, lábai kényelmesen
kinyújtva. Szemei pedig egyetlen pontra merednek, valahova a semmibe.
Néz, de nem lát. Ilyenkor az Alany érzékeli ugyan a külvilágot, de a
külvilág csupán egy trutymó, mely képtelen a belvilágba szivárogni.
Aztán egy hang, egy mozdulat, egy érintés megrepeszti a burkot és a
trutymó újra elönt mindent, amit a bambulás kirekesztett.

Gondolom, sokaknak ismerősen hangzik a
megvilágosodni (tibetiül: szangye, szanszkritul: buddha) kifejezés. Ez
semmi mást nem takar, mint azt, hogy az Alany tudatába a nagy büdös
semmiből, az üresből bekattan a…, a… a lényeg, az esszencia (nem
eszencia!), vagy még inkább a szubsztancia. Legyen az tulajdonképpen
bármi, ami szellemileg előbbre viszi a szerencsétlent. Minél tovább
képes ebben az állapotban maradni, annál mélyebb és magasztosabb dolgok
kerülhetnek az egyhegybe. De ez már egy másik téma. Tulajdonképpen egy
szellemi Rastplatznak is kitűnően megfelel a meditáció, mint olyan.

 

Meditatás.

Természetesen mindez csak a jéghegy csúcsa.

Természetesen mindez csak fikció. De! Akár meg
is állhatná a helyét a bazi, a szar, az elbaszta, a franc, az elszarta, a
hülye, a trutymó és a többi ilyen belevetése nélkül.

Természetesen kurva jó fej vagyok, hogy
mindenkit megkíméltem a tibeti kifejezésektől.