Ördög és ember

2010 december 23. | Szerző: ralpa

 *

Két év telt el azóta, hogy a park magába zárta
a két magányos párbeszédét. Az alacsonyabb férfi egyedül bandukolt
az ösvényen. Gyönyörű, egyedi öltönye lágyan omlott kisportolt
alakjára. Elpusztíthatatlanul egészségesnek tűnő, magabiztos
tartása sikerről,  temérdek sikerről árulkodott.

-Késtél – hányta a hirtelen felbukkanó magasabb
szemére.

-Tudom – törődött „tudom” volt ez. Megtört,
hajlott tartása kemény közelmúltat sugallt. A másik láthatóan
élvezte fölényét. Ki akarta használni előnyét; az elmúlt évek
sikerei kegyetlenné és magabiztossá tették:

-Na? – bökte oda.

-Mi na?

-Eltelt két év. Itt vagyok, vagyonom, sikerem
szinte korlátlan.

-Igen? – maró gúnyt hallatszott ki a magasabb
hanglejtéséből. A másik lassan elindult, meg se várva, hogy
követi-e. Hozzá volt szokva, hogy ő a világ közepe. Ő megy elől, s
csatlósok hada követi pincsikutyaként.

De a magas nem mozdult. Nem hatott rá a szép
öltönybe bujtatott talmi külcsín.

-Eltelt a két év – fordult meg a másik.
Bosszantotta, hogy nem hat a fölény. Elszokott már ettől. Senki,
tényleg senki nem merte volna ezt megtenni.

-Igen. Eltelt. És? – hidegen koppantak a
szavai, s még mindig nem mozdult.

-Nem emlékszel? … Nem emlékszel miben
állapodtunk meg? Én megtettem, mélyen vagyok. Barátokon, rokonokon,
üzletfeleken gázoltam át és volt, hogy még jól is esett. Nincs már
körülöttem senki és semmi – gúnyos mosoly bujkált a simára
borotvált, arcszesztől fénylő arcon. – Semmi.

-Tényleg? – ezek a kurta gúnytüskék roppantmód
bosszantották az alacsonyabbat. – És a szolgák, talpnyalók
hada?

-Pénzt várnak és rettegnek.

-Tehát mégis van valamid. Vagyonod, amibe
kapaszkodhatsz. Amiből bármit megvehetsz. Szerelmet, megbecsülést,
még ha az álságos is. Mindent – most a magasra rajzolódott ki a
gúny mosolya. – Megmondtam, ha már nincs lejjebb, ha már nem
lehetsz mélyebben…

-Igaz barátok, társak nélkül… – motyogta –
Ember nem lehet meg nélkülük…

-Dehogynem. Mondtam, veszíts el mindent,
süllyedj mélyre…

Az öltönyös csak állt és nézte a másik hűlt
helyét. A park együtt érzően hallgatott, körbeölelve a gyönyörű
egyedi öltönyt, s benne a kisportolt, elpusztíthatatlanul
egészségesnek tűnő alakot.

 *

Nem több, mint fél év telt el az előző
találkozás óta. Az alacsony ismét ott állt a parkban. Megtörten,
olcsó harmadosztályú ballonkabátban támaszkodott egy
villanyoszlopnak. Korán jött, s a korai télben fázósan toporgott,
dörzsölgetve ujjatlan kesztyűbe bujtatott kezeit. Valahol a
távolban egy harang 19 órát harangozott, amikor megérkezett a
magas.

-Szervusz ember, látom,
továbbléptél.

-Igen, ördög, továbbléptem – reményvesztett
volt ez a hang, mint minek gazdája már mindenen túl van. Mint, aki
már mindent látott.

-Semmi vagyon.

-Nincs, elvesztettem mindent. Elherdáltam
házat, autót, munkát … fél év. Ennyi kellett.

-Talpnyalók, szolgák?

-Nincs, ördög, senki sincs.

-Alakul. Barátok? Család?

-Barátaim eddig se voltak, de a feleségem
kitart még.

-Hát alakul, – ismételte meg az ördög – de
akkor még mindig van lejjebb.

-Ne szórakozz! Egy pékségben kapok néha-néha
alkalmilag munkát…

-És a feleséged? Ő még melletted van. Valaki,
akibe kapaszkodhatsz. Aki fent tart.

-Jól van, ördög, de ne feledd, mit
ígértél.

Az ember nem vette észre az ördög szemében
felcsillanó kegyetlenség apró lángját.

 *

Újabb fél év. Az ember nézte a park sövényeit.
Három éve kötött alkut az ördöggel. Három év alatt hatalmas vagyont
szerzett, átgázolva mindenen és mindenkin. Három év és elvesztett
mindent és mindenkit. Mostanra semmije sem volt, gyakorló
alkoholista lett, végül a felesége is elhagyta, cigiért és ételért
dolgozott egy gazdánál, akinek sertéshizlaldája volt. Az emberek
elhúzódtak mellőle, oly mélyen ívódott egyetlen ruhájába a
disznószag.

Az ördög jó húsz méterről somolyogva figyelte.
Állt, nézte az embert, majd hátat fordított neki és felszívódott a
bokrok között. Az ember még két órát várt. Percről-percre hunyt ki
benne a remény, ami – figyelembe véve, hogy két órát várt – igen
tetemes lehetett. Végül a nyolcadik cigi után dühösen hajította el
az üres dobozt, s szidta magát, hogy engedett az ördög
kísértésének. Három év az életéből – ennyit ígért az ördögnek. Az
emberi élet mélypontja 3 év alatt. Cserébe az ördög teljesíti egy
kívánságát.

-Egy kívánság, csak ennyi – borgőz csapta meg
az orrát, amiről ellenállhatatlan vágy ébredt benne egy pohárka
után. – Csak egy!!! – üvöltötte bele az estébe. – Hallod? CSAK EGY!
MEGÍGÉRTED!

*

Az eltelt két évben fél évente egy borzalmasan
szánalmas csavargó jelent meg a parkban. Vörös szemei égtek,
mocskos kezei remegve sodorták újságpapírba az olcsó dohányt.
Magában motyogott, s mindenkit megszólítva, vádaskodva támadt az
emberekre. Amikor elég közel ért valakihez ahhoz, hogy a borgőz
buboréka megrepedtjen, felismerés hasított belé. Keresett valakit.
Minden emberben egy valakit keresett.

*

Aztán egy nap az Ember egy határozott, nehéz
kezet érzett a vállán.

Az Ördög volt.

-Na? Elérted a mélypontot, ember?

A ködös szemek erős késéssel kezdtek
kitisztulni. Az Ember felismerte az Ördögöt.

-Eljöttél? – nyögte.

-Igen, ember, eljöttem. Elérted a
mélypontot?

-Már az sem érdekel – fordult el az
ember.

-Emlékszel miben állapodtunk meg, öt
éve?

-Igen, de átvertél.

Egy emberi roncs állt a fess, jóképű alak
előtt. A magas gúnyosan nézett le rá:

-De most itt vagyok. Mi a
kívánságod?

Az ember nem hitt a fülének. Hát mégis? Az
ördög állja a szavát?

-Ember szeretnék lenni. Visszakapni az életem.
Egyszerű hétköznapi boldogságot. Biztos mindennapokat. Semmi
más.

-Ennyi?

-Igen, csak ennyi. Volt időm meggondolni.
Ezeregy dolgot kiálmodtam magamból. De most már csak
ennyi.

-Rendben – szólt az ördög és
elillant.

 *

Fél év. Újabb hat hónap telt el, s a mocskos
csavargó, akit a parkban láttunk utoljára, aki engedett az Ördög
kísértésének, meghalt egy aluljáróban

-Pedig megígérte – lehelte utolsó erejével,
mielőtt félrebillent a feje…

Teremtett lélek

2010 május 26. | Szerző: ralpa

Minden
úgy kezdődött, hogy kezdetben vala a…

Valóban,
kezdetben volt a nagy és észlelhetetlen Semmi közepén az Isten, és
persze az Istenné, született Ark Angelina. Hosszú-hosszú ideig aztán
semmi. Teltek-múltak az évek, s ők úgy gondolták szép is meg jó is, hogy
vannak egymásnak, de az azért mégiscsak túlzás, hogy itt vannak a nagy
Semmi közepén, és ha halandók lennének biztos, halálra unnák magukat.
Mert mennyi izgalmas dolog történhetne, ha legalább egy…, egy…, egy
gilisztájuk lenne: lebegne Az a nagy Semmi kellős közepén, és boldogan
gyűrűzne be a tudatukba, hol jobbról, hol balról.

Ez
aztán szöget ütött a fejükbe; kell valami, amivel elüthetik üres
óráikat, s gondolkodtak volt, hogy valójában mi is foszlathatná semmivé a
nagy Semmit, ahol semmi sem történik.

Istenné
múltba-látó volt, mivel azonban Isten jövőbe-látó, rájött mi kell
mégiscsak nekik, egy plazmatévé: szélesvásznú, sztereóhangzású,
háromdimenziós (+idő), valamint kényük-kedvük szerint bolygatható. És
neki is látott Isten, hogy teremtsen magának családregényeket,
szappanoperákat, drámákat, kalandokat, természetfilmeket,
dokumentumfilmeket, történelmi-, és fantáziaműsorokat, meg ilyeneket:

És
keresett magának a Semmi közepe táján egy kis helyet, ahol semmi sem
volt. Keresett és talált is, mert isten volt, méghozzá a – majdnem –
egyetlen a környéken. És akkor Isten így szólt Istennéhez:

-Teremtsünk!
– és teremtettek. Teremtettek először egy lapos, mozdulatlan valamit a
Semmi közepe táján. És vártak, de nem történt semmi és az nagyon. És
ekkor megszólalt Istenné:

-Uncsi!

-Szedte!
– mondá az isten.

-Találj
már ki valamit, nézünk egy nagy lapos valamit, ahol semmi sincs!

-Vedte!
– szóla az isten.

-Uncsi!

-Teremtette!
– zárta le a vitát az isten, de azért beleült az a bizonyos bogár a
fülébe, s ráadásul folyamatosan bizgerélte is.

Teltek
a telítetlen, múltak a múlttalan idők, s kezdte Isten is úgy érezni
valóban nem erre vágyott. És ezért így szólott Istennéhez:

-Jó.
Dobjuk fel egy kicsit a műsort. Legyen, mondjuk, egy kis Sötétség.

-Meg
Szürkület, az olyan cuki!

-Jól
van, jól van! – egyezett bele Isten – Ha akarod.

És
teremtette Isten a Sötétséget, és annak ellensúlyozására a Szürkületet.
De miközben nagyban dolgozott a Szürkületen, Istenné csak nem hagyta
békében és a legkritikusabb pillanatban taszajtott rajta egyet:

-Most
nézd meg mit csináltál, túl sok lett a világos! Ez Neked Szürkület?

-Nem
is olyan rossz! – lelkendezett Istenné – Legyen ez a Fény!

-Kezdesz
az agyamra menni! Szerinted mi fogja ezt a marha nagy világosságot
fenttartani?

-Te
vagy az isten, teremts egy Napot!

-Mi
van? Mit? Az mi? Ahn-nál voltál megint?

-Szerintem
egy nagy fényes izé, amit ha akarunk, még imádhatunk is.

-Nono,
Te imádj csak engem. Azért vagyok én az isten.

De
azért csak teremtett egy nagy fényes izét és odarakta a Lapos mellé.
Igen ám, de akkor így gondolkodott Isten: „Az rendben, hogy most van mi
adja a Fényt – nem kell nekem bíbelődni vele –, de akkor mi lesz az én
jó kis Sötétségemmel?” – így rágódott magában, amikor az a csudálatos
(mondhatnánk isteni) ötlete támadt, hogy a Nap egyik felét sötétbe
burkolja, s a másikat nem. Ez pedig majd jól forog a saját tengelye
körül és akkor váltakozik majd a Fény és a Sötétség. És látta Isten,
hogy ez jó. És látta Istenné, hogy ez mi?

-Ez
mi? Stroboszkóp? Mi az isten nyilát akarsz ezzel a forgó, felemás
placsnival?

-Hát,
váltakozik a Fény meg a Sötétség. Nem látod?

-De
miért ilyen gyorsan? Forgasd lassabban!

-De…

-Forgasd
lassabban!

-Jól
van már, legyen! – törődött bele Isten, de aztán, ahogy telt az idő,
valahogy sehogy sem tetszett neki ez az egész: „Azáltal, hogy a Nap
forog a tengelye körül, nem történik semmi izgalmas a Lapossal. Mi
lenne, ha inkább heliokoncentrálnék és a Nap csak állna, a Lapos meg
keringene körbe-körbe körülötte? Sőt nem csak keringene, hanem forogna
is? Lássuk!”

És
Isten látta, hogy ez jó.

-Asszony!
Ezt nézd, így sokkal izgibb!

-Mit
műveltél már megint? Jééé, ez így tök jó! Mohamednek mutattad már? Mi
lenne, ha a Lapos inkább globus lenne, meg a Nap is gömbölyű lenne és
még az is eszembe jutott, hogy nem akarod, hogy ilyen izé… elnyújtott
ívben keringjen és a Nap nem csak Fényt adna, hanem meleget is!? Na, mit
szólsz?

-Nem
is tudom… Kipróbálom. … Egész jó! Nem?

-Szuper!!!
Ügyi vagy!

És
Isten látta, hogy ez jó – mármint, jó, hogy végre egyetértenek
Istennével. Ekkor Isten megpihent egy kicsit, mert nem csak látta, hogy
jó, hanem jó is volt.

És
akkor a Nap békésen adta a Fényt, meg a Meleget, a Globus békésen
keringett a Nap körül, mutatva annak minden orcáját.

És
Isten egyszer csak rádöbbent, hogy ez eddig rendben volna, de két
lebegő gömb a Semmiben még nem Valami. Törte a fejét Isten, míg egyszer
ily gondolata támadt: „Mi lenne, ha vizet öntenék az egész Globusra és
akkor majd meglátjuk mi lesz. Úgyis jön Istenné születésnapja, meglepem!
És akkor majd eldicsekedhet Odinnak, Indrának, Manitounak meg a
többieknek, hogy lám, neki milye van.”

És
Isten akkor mindent vízzel árasztott el, de nem volt neki elég vize,
így teremtett szárazföldeket is. És Isten kuncogott magában, hogy lám,
milyen ravasz! Tűkön ülve várta az Istenné születésnapját, hogy
megmutathassa neki, mit tett.

És
elkövetkezett a nagy nap. Isten pediglen így szólott Istennéhez:

-Meglepeetéééés!!!
Ezt nézd meg!

-Jujujujjj,
de nagyon aranyos vagy! Mennyi érdekes víz és mennyi szárazföld! Nem
volt elég vized?

-Jaj,
hogy Te milyen vagy!

-Jó-jó,
csak vicceltem. Nagyon szép! Káli meg fog pukkadni az irigységtől!

És
akkor Isten látta, hogy még ez sem vezet sehova. Mert rendben van, hogy
van a Lapos, ami Globus immár; rendben, hogy van a Nap, ami
mozdulatlan; s rendben, hogy vannak vizek meg szárazföldek, de valami,
valami Fontos még hiányzik az egészből. És akkor Isten úgy érezte, hogy
ez az egész olyan mozdulatlan, dacára minden keringésnek és forgásnak és
fényességnek és sötétségnek. Mert két gömb a Semmiben még nem Valami.

-Növények!
… Kedvesem! Mi lenne, ha valami giz-gazokkal, meg fákkal, meg
ilyesmikkel telepítenénk teli ezt az egész Globust, mert az már Valami!
Szépek lennének, ahogy nődögélnek.

-Nem
is tudom, nem veszélyes ez?

-Már
miért lenne veszélyes? Csak nézni akarjuk, nem az orrunkba dugni!

-Jó,
de kellenének olyan cuki kis állatkák is. Mindenfélék. Víziek,
szárazföldiek, levegőbéliek, meg földalattiak. Teremts nekem gilisztát,
lécci, lécci!

-Jól
van, megkapod azt a hülye gilisztát, ha akarod.

És
akkor teremtett Isten mindenféle növényeket, meg állatokat – vízieket,
szárazföldieket, levegőbélieket, meg földalattiakat és persze gilisztát.

És
Isten látta, hogy ez jó. És Istenné is nagyon meg volt elégedve, mert
volt neki giliszta.

-Nem
kéne valaki, aki ezt az egészet kordában tartja, mit gondolsz? –
kérdezte egy napon Istenné – Már csak azért kérdem, mert olyan nagyon
szaporodik itt minden, hogy az csak na, én pedig nem fogom egész nap a
játékváradat takarítani! Minden csupa gaz, meg ürülék, meg elhullott
állattetem, meg korhadék, meg rothadék.

-Jól
van, igazad lehet. De ki tudja ezt igazgatni, rendben tartani? Kéne
valaki a mi hasonlatosságunkra!

-Mellekkel
és szakállal?

-Ne
beszélj csacskaságokat, természetesen magamra gondoltam, hiszen mégis
csak én vagyok az isten.

-Pfff,
micsoda ego! – sértődött meg Istenné és háromezer évig nem is szól
Istenhez, sőt egy időre még át is költözött a Pantheonba, ahol Pallas
Athéné vállán sírta ki magát. És Isten akkor megteremté a maga
hasonlatosságára az Embert.

-Édes
teremtményem – szólt hozzá – itt lakhatsz a Globuson, azt tehetsz, amit
csak akarsz, de azért igyekezz rendben tartani.

-Úgy
lesz Uram!

Serény
volt Ember, szedte az ürüléket, meg ilyenek, de nem volt kihez szólnia
egy szót. Gondolta magában: „Mégsem zargathatom az én Uramat mindenféle
piszlicsáré ügyekkel, ötletekkel nagy magányomban! Kéne nekem egy társ!”

-Jó
Uram, ki ott Fönt lakozol, figyelmezz rám, hallgasd meg szavam!

-Mondd,
Ember, kell valami?

-Igen,
Uram! Félre ne értsd, de teljesen el vagyok alélva a Te jóságodtól, meg
minden, de marhára unatkozom, nincs kivel szót váltsak!

És
akkor látta Isten, hogy valahol igaza lesz Istennének és mégis csak
szükség van egy párra Embernek is.

Üzent
Istennének és Istenné boldogan jött, mert tudta lelke mélyén, hogy nem
haragszik már az ő urára és az ura sem haragszik őrája.

-Kedvesem!
Nagyszerű ötletem támadt, teremtek Embernek egy párt, hogy legyen kivel
szót váltania, meg lehessenek utódai, meg ilyenek?

-Mi
van, unatkozik Ember?

-Nem,
nem dehogy, csak arra gondoltam, unalmas lehet neki ott egyedül, mert
két gömb a Semmiben még nem Valami!

-Jól
van, de az én hasonlatosságomra teremtsd, jó? Léééccciii!

-Persze,
angyalom, persze!

És
akkor Isten megteremté az Embernét.

És
Isten látta, hogy ez jó. És Istenné látta, hogy ez izgi. És Ember
látta, hogy ez jó izgi.

Teltek-múltak
az évezredek, Ember és Emberné szépen telegyarapodta az egész Globust
és serénykedtek, meg fejlődtek. És Isten, meg Istenné hosszú-hosszú időn
át csak nézte, nézte az emberek fejlődését, hol kacagva, hol borzadva,
hol megrémülve. Csak nagy néha-néha piszkált Isten a dologba, amikor úgy
látta, már más nem segíthet. Kezdte szívügyének tekinteni a Globust és a
teremtményeit.

Egy
napon aztán Istenné Isten háta mögé lopódzott és mézes-mázos hangon, de
bizony kertelés nélkül, ezt súgta a fülébe:

-Úgy
szeretnék egy fiút!

-Jézusom!
… De megijesztettél!

-Tubicám!

-Hát
nem is tudom, mi lenne, ha inkább a Globusra teremtenénk egyet, ismerve
Téged úgyis ráunnál! – próbálkozott Isten, mert bizony volt már ideje
kiismerni Istennét.

-Hát…
lehet, hogy igazad van. Vigyáznom kell az alakomra, meg az a rengeteg
macera! Rendben legyen!

És
akkor Isten leküldé a Globusra egy szem megteremtett fiát, de az Ember
addigra elbízta magát, és postafordultával küldte is vissza, de később
bizony megbánta, amit tett.

Úgyhogy
Ember és Emberné, meg az összes pereputtyai szerte a Globuson úgy
döntöttek, mennyivel jobb az isteneknek, akik fennen lakoznak és
nekiálltak imádni őket, mert sokkal egyszerűbb mindenféle megfoghatatlan
Valakiket tisztelni, mint látni azt, hogy mindenről ők maguk tehetnek.

És
akik Istent imádták, elkezdtek mindenféle csudálatos dolgokat
kitalálni, és az ő istenüknek nyilvánítani. És azt is jól a fejükbe
vették, hogy Isten sokkal jobb fej, mint a haverjai és erről mindenféle
úton-módon igyekeztek meggyőzni a többieket. De Istennéről
megfeledkeztek fene nagy monoteizmusukban. És Isten látta, hogy ez jó.
És Istenné látta, hogy ez nem jó. És akkor Istenné úgy döntött, neki is
kell egy kis imádat, úgyhogy egyetlen fia visszapostázása után
körülbelül ezernyolcszáz-ezerkilencszáz évvel technokrata ördöggé vált
és az emberek azt mondták, hogy kezdenek felvilágosodni és kezdtek nem
hinni az ő isteneikben. És akkor az Ember és az Emberné és az ő
pereputtyai a technika rabjaivá váltak és – bár nem nevezték nevén –
Istennében kezdtek hinni. Ám ők ezt gőzgépnek, szövőgépnek,
számítógépnek, autónak, erőműnek, atomenergiának, chip-nek, NYÁK-nak,
tamagochinak, génmanipulációnak, meg minden effélének nevezték.

És
Isten akkor már látta, hogy bizony ez kisiklott az ő kezei közül.
Kezdett az olyan okos dolgokra is nosztalgiával gondolni, mint az
Inkvizíciónak, meg Keresztesháborúknak, meg Reformációnak nevezett fura
dolgok. De fia retúrjegye után kétezer évvel már a Semmi másik pontján
keresett magának egy viszonylag üres területet, ahol megteremthette
magának – és csak magának – a másik Globust, ahol az történik, amit ő
akar és az Ember csak a kis kocsányos tölgyeknek szóló rémmesékben
fordul elő.

Az
Ember, meg az Emberné, meg az összes pereputtyaik pedig csak annyit
éreztek, hogy valamivel kevesebbek lettek, de a nagyon okos gépeik sem
tudták megmondani, hogy mi is az a Valami, ami hiányzik.

Az Űrhajó

2010 április 2. | Szerző: ralpa

1.

2097-et írunk. Az emberiség első nagy lépésére készül, mely mintegy nyitánya az új Űrkorszaknak. A HumanMars-terv keretében a nemzetközi űrhajózási Központ készen áll arra, hogy embert küldjön a Marsra. A HM-tervben a Phobos és a Deimosz beszondázása és a Marsra lépés szerepel. A beszondázás keretében automatikus egységek kezdik meg egy-egy Kikötő építését a holdakon. Az ember Marsra lépésének eszmei jelentősége a közvélemény szemében, ha lehet sokkalta jelentősebb, mint a tudományos feladat; a közhangulat hősként ünnepli az Űrhajóst és a technikát.

Hála a média hathatós fellépésének…

2.

A Sajtós csak bedobta a pénzt az automatába és a nyloncsomagolású újságról máris rámosolygott korunk hőse. Az első ember, aki a Marsra fogja tenni a lábát – méghozzá pár napon belül. Nem bontotta még ki, mert nem volt benne biztos, van-e annyi ideje, hogy kiolvassa az elejétől a végéig, hisz rohannia kellett. Kilépett az állomásról, s neonfény-tarka, ám sápadt embertömegbe csöppent, mely szintén csak rohant valahová.

Este hat óra volt már, s az atomórák bámulatosan egyszerre csippanták el a pillanatot. Hóna alatt az újsággal, kezében egy szál cigivel és az egyszer használatos öngyújtóval, belevetette magát a sodrásba.

Csupán tizenkét perc kellett a gyorsjáratnak, hogy a reptérhez suhanjon vele. A kíváncsiskodó tömeg sűrű falként tolongott a Bejárat előtt. Hatalmas levegőt véve éket vert a falba és határozottan könyökölt a kapuk felé. Az ingerült Őr arca kissé megenyhült az ismerős láttán és elégedetten taszított oldalba néhány testet. A testek feljajdulva húzódtak arrébb, hogy utat engedjenek.

Végre fellélegezhetett, amikor belépett a Bejáraton. Bent csupán a hivatalos személyzet várta az Űrhajó indulásának pillanatát. Még három nap volt hátra, de már hónapok óta erre a percre várt több száz ember, akiknek semmi más dolga nem volt, mint a Pillanat, amikor az Űrhajó elhagyja a Kikötőt…

3.

Lévén a sajtó és a közvélemény tájékoztatása a dolga, egyből a Vezérlőbe indult, hogy tájékozódjon a helyzetről. Mindent rendben talált, így az irodájába vonult, hogy végre átlapozhassa az újságot: A HumanMars-terv – Embert a Marsra! Ez volt a szalagcím, s alatta bosszantóan mosolygott korunk hőse, az Űrhajós, aki a HM-terv keretében a történelem részévé válik.

…Az űrtechnika utóbbi évtizedes fejlődésének köszönhetően ma már nem lehetetlen a szomszédunk, a Mars elérése… Az új generációs hajtóműrendszernek köszönhetően az ugráshoz mindössze egy nap kell. Az Űrhajó először a Phobosz-t, majd a Deimosz-t közelíti meg, többek között robotfelderítőket eresztve le rá, majd a Marsra száll le… A célpont a Terra Meridiani, a Schiaparelli kráter melletti terület… Érdekesség, hogy a helyszín kijelöléséhez egy csaknem száz éves térképet használtak, melyet a MOC és a MOLA csoport készített a XX. század vége felé…

A Föld nemzeteinek páratlan összefogása révén a HumanMars-terv immáron új, befejező szakaszába lép…

-Semmi dolga, csak a terhelés elbírása! És ez így van jól – mormolta maga elé a Sajtós, kissé igazságtalanul, majd feltépte a nylont. A nyomtatásnak köszönhetően a betűk erősebb kontúrt nyertek, hogy három óra múlva fokozatosan halványulni kezdjenek, egészen addig, amíg el nem tűnnek teljesen. „Ez már fogyasztói társadalom” – futott át az agyán – „Azt az egy-egy különleges példányt leszámítva, melyek az Archívumok számára készülnek, az összes napilap újrahasznosított és újrahasznosítható papírból készül, de szigorúan olyan technológiával, hogy csak egy embernek legyen ideje elolvasni. Ez már szemétség!” – fújtatott mérgesen. Soha sem értette ez miért jó. „Bezzeg régen! Azt beszélik, régen még az egyszerű újságok is olyanok voltak, mint manapság az Archívumok számára készülők – de ez csak mendemonda. Ma már azok az úgynevezett könyvek sem léteznek. Rájöttek, hogy fölösleges pazarlás csupán…” – gondolatfolyama meggátolta, hogy olvasson, csak nézte az erősödő betűket, majd magára eszmélt és újra végigfutotta az első oldalt.

Ám még az első oldalon sem jutott túl, amikor megszólalt a vészjósló csipogás, mely mindig valami baljós esemény közeledtét jelezte.

-Vészmadár! – ennyit mondott, majd a szenzorra téve a kezét, üdvözölte a Vezérlő vezetőjét.

-Át tudna jönni? – reccsent a Vezető hangja.

-Persze, már indulok is! – az újságot ingerülten félredobva indult az ajtó felé. A folyosón senki és semmi nem mozdult, mindenki a helyén volt.

-Eddig tehát rendben, nem is lehet olyan nagy a baj! – de olyan előérzete volt, mintha csak nyugtatgatná magát.

A Vezérlő ajtaja halkan húzódott szét, bent feszült emberek tették a dolgukat, ám egy csapat a Vezető köré tömörülve egy monitort bámult.

-Mi van? – nem volt kedve udvariaskodni.

-Tulajdonképpen semmi, leszámítva azt, hogy előbbre kell hoznunk a startot.

-Miért? Mennyivel? Készek vagyunk már rá? Hol az Űrhajós? … – a Sajtósnak még ezernyi kérdése volt, hisz tudta, kifelé neki kell majd lekommunikálnia a hírt, és tudnia kell a válaszokat.

-Lassabban, lassabban. Egy: találtunk valamit. Nem tudjuk mi az, de tudni akarjuk. A felderítőszondák furcsa képeket közvetítenek. Kettő: három nappal. Három: igen. Négy: már értesítettük az Űrhajóst, három óra és készen áll. És még valami, a HM-terv kapott prioritást, a Találkozásról egy szót se…

Ezt szerette a Vezetőben. Mindenre volt válasza. Némán bólintott. De azért felfigyelt a Találkozás-ra. Ez volt a fedőneve a Központ egyik tervének. Ez tartalmazta az „idegenekkel” való kapcsolatfelvétel menetrendjét.

-Menjen, hozza a kintiek tudtára a hírt – maró megvetéssel ejtette a kintieket – Semmi sallang, csak a tények. Nincsenek kérdések, csak a közlemény. Fogalmazza meg, van … negyvenöt perce.

-Maga a főnök! – mondta hátat fordítva és megindult az irodája felé egyre a Találkozáson jártatva az eszét.

-Igen, én – hallotta még.

„Különleges lehetőség adódott a Központ előtt, ezért a tizenkilencedikén, huszonhárom-nulla-nullára tervezett indulást korábbra tette a Vezetőség. A Pillanat tizenhatodikán, huszonhárom-nulla-nullakor következik el. Az Űrhajós már a Központ területén tartózkodik, s a visszaszámlálás pontban huszonhárom-nulla-nullakor kezdetét veszi. Vagyis két óra múlva. A HumanMars nevű terv így prioritást kapott, azonban a Pillanatot leszámítva, a továbbiakban menetrend szerint halad.”

-Ennyi. Hölgyeim és Uraim! A Vezetőség nem hatalmazott fel arra, hogy jelen pillanatban válaszoljak az Önök kérdéseire. – elégedetten hagyta el a konferenciaszobát, ahol békétlen zúgolódás hallatszott a monitorok hangszóróiból. Ennél azért többet vártak az újságírók, riporterek. Tudták, kell, hogy legyen valami a Pillanat időpontjának módosítása mögött.

4.

A Pillanat zökkenőmentesen múlt el, dacára a korábbi időpontnak. Azóta eltelt már huszonkét óra és a Találkozásnak már csak mintegy negyed órája volt. Az Űrhajós jelentései szabályos időközönként érkeztek és mindig azt jelezték, hogy minden rendben. A sajtó türelmetlenül fogadta a híreket. Minden órában zaklatottan vibráltak a monitorok a konferenciaszobában hírekre éhesen. Az utolsó két órában már közvetlen kapcsolat volt az Űrhajós, a Vezérlő és a Sajtós között. Az Újságírók meg ontották a kérdéseket.

Jól tűrte, nem hagyta magát kizökkenteni. Bár kifelé semmi jelét sem mutatta, egyre csak a Találkozáson járt az esze. Egy pillanatra még eszébe jutott az újság, mely ott hever az irodájában olvasatlanul, és most már persze olvashatatlanul is.

-Itt az Űrhajó! Föld jelentkezz! – sistergett fel a hangszóró, mire néma csend lett a szobában.

-Itt a Föld! Hallunk Űrhajó! Mondjad!

-A Mars körzetébe érkeztem! … Va…mi zava …z adást! … Lekap … a …űveket! Szondák …!

-Ismételd meg Űrhajó! Nem hallunk! Mi történt? – a Vezető hangja idegesnek tűnt.

-A hajtóművek leáll …, de nem lass … unk! Mi ez? … Föld?! … Látjátok?!

-Látjuk Űrhajó, de nem tudjuk azonosítani! Innen nézve leginkább egy hatalmas tenyérre hasonlít! Te jó ég! Egy arc!! Látjátok? Egy gigászi arc! Űrhajó! Jelentkezz!!! Jelentkezz!!! – a hangszórókon át is hallatszott a Vezető türelmetlensége.

-Isten! … Iste … ! Itt van elő… …ten!

-Elvesztettük!!! Elvesztettük!!! Mit mondott utoljára, értette valaki?!

-Isten – ezt mondta, de nem értem miért! – ekkor azonban valakinek eszébe juthatott az összeköttetés a konferenciateremmel, mert a hangszórók elnémultak. A siket csendet egyetlen újságíró sem törte meg. A Sajtós kikerekedett szemekkel ült a helyén, majd hirtelen felpattant. Szó nélkül hagyta ott a konferenciaszobát és őrült tempóban rohant a Vezérlőbe, miközben az InfoMat-ját hangvezérléssel utasítgatta. A folyosókon mindenkit félrelökött az útjából. Veszett száguldását csak a Vezető előtt fékezte meg és lihegve hadarta:

-Én tudom, én tudom mit akart! – fröcsögte hadarva a Vezetőre.

-Maga? Tényleg? – a Vezető ingerültsége a milliárdos HM-terv lehetséges kudarca miatt szinte kézzelfogható volt.

-Igen, én. Tegyük fel, hogy az, amit az Űrhajós mondott, nem egy múltba vesző jelentésű felkiáltás…

-Akar is valamit? Rohadt sok dolgunk lenne – torkolta le nyersen a Vezető egy monitoron futó számsorokat bámulva értetlenül.

-Igen, figyeljen egy kicsit! Valamikor nagyon régen az emberek nem a tudásban és a technikában hittek, hanem évszázadokon keresztül megfoghatatlan, metafizikai dolgokban, lényekben – hadarta, a tarkóját simogatva. – Minden gondjukat, bajukat, örömüket az úgynevezett vallással hozták összefüggésbe. Ha valamit nem tudtak megmagyarázni, azt mind-mind egy felsőbbrendű lénynek tulajdonították.

A Vezető oldalvást felpillantott rá és keskeny csíkká préselte a száját.

-Számtalan ilyen kisebb-nagyobb vallás létezett és rendszerint egy-egy úgynevezett isten állt az élén. Ő volt a vezető, ha úgy jobban tetszik – tárta szét a karjait. – Aztán a XIX., XX. századtól a technika és a tudás kezdett előtérbe kerülni és az úgynevezett istenek a feledésbe merültek, leszámítva egy-egy régimódi nyelvi emléket. Mára – a XXI. század végére – már teljesen elvesztettük a hitet bennük, s azt hisszük csupán a mesékben léteztek, ha léteztek egyáltalán…

-Ezt én is tudom… – bár még bizonytalan volt, a Vezető kezdte kapizsgálni, hogy mit akar mondani, mert már teljes figyelmét neki szentelte. – Azt akarja mondani…

-Igen, most itt a bizonyíték! Az isten létezik! Nem a múlt tévedett, hanem a jelen! Menjen fel bármelyik könyvtárra és nyugodtan letöltheti az úgynevezett kereszténység isten-ábrázolásait… Igazság szerint én már megtettem – ezzel előkapta az InfoMat-ot és megmutatta a Vezetőnek. Annak tátva maradt a szája, ugyanis a kicsiny képernyőn gyors egymásutánban váltakoztak a régmúlt korok ábrázolásai. Nagyjából mind egy időtlen, fehérszakállú, jóságos tekintetű öregurat ábrázolt.

Dermedt csend ülte meg a Vezérlőt. Hitték is meg nem is, amit mondott. Ám a hatalmas lapmonitoron kimerevítve, ott fent a magasban, a Mars „fényétől” cinóbervörösen, egy jól felismerhető, hatalmas, fehérszakállú arc és egy tenyér látszott. Az utolsó kép, mely az Űrhajóról érkezett…

A meditatás

2010 március 25. | Szerző: ralpa

Valamit konyítok a buddhizmushoz. Nem sokat
ugyan, de olvastam már róla ezt-azt. Van benne egy „kitétel”, mely a
meditáció igen fontos ismérve. Valahol – szégyellem, de nem tudom
felidézni, hogy hol; ígérem, gondolkodom a dolgon – azt olvastam, hogy
meditáció közben a Tudatunknak egyhegyűnek kell lennie, azaz a teljes
Ürességet, csak és kizárólag az egyetlen Cél spontán felbukkanását kell
megvalósítanunk és szem előtt – még inkább Tudat előtt – tartanunk. Ezt
nevezi találóan kis magyar ingoványunk népnyelve összpontosításnak. De!
Az összpontosításhoz azonban ki kell ürítenünk agyunkat; teljesen és
időt állóan (a természetszerűen üres agy erre paradox módon tökéletesen
alkalmatlan). Mit tesz ekkor az Alany? Sötétségbe burkolódzik, mert a
külső sötétség az Üresség jellegét kölcsönzi. Miért? Mert amit nem
látunk, az nem létezik, gondolja (ennek ugyan ellentmond az oxigén, mint
lételem, node, node, node!). A kezdeti tesze-tosza helyezkedés és
ideológiai belemagyar után egyetlen célja van: az egyhegyű Tudat.

A kissé gyakorlatlanabb Alany e teendőit a
testi zavarok kizárásával kezdi. Kényelmi póz. Igen célravezető ekkor a
Test tüzetes átvizsgálása. Kezdje a jó Alany a lábujjhegyénél, talpánál,
s haladjon mind feljebb és feljebb. Minden négyzetmillimétert át kell,
hogy vizsgáljon: nem szúr, nem bök, nem nyom, nem zsibbad, nem bazsalyg,
nem zsibong, nem macskásodik, esetleg még nem húzódik a bármiség, a
bárholban. Miután a Test megkapja a zavartalan pozitúra kényelmi
talpnyalását, jöhet a Szervezet. Vizelet? Salakolat? Nyál? Takony?
Szomj? Éh? Álom? Semmi sem zavarhat, hisz a tudat ingatag a kezdetekben.
Azt is el fogom mondani miért.

Tehát a Szervezet. A szervezetünk
karbantartására (amolyan abajgatósan ölbe-karba) igen hatékony eszköz a
légzés és ezáltal a szívverés szabályozása. Nem mondom (hanem
írom), a szív szabályozása nem a kezdet, de megoldható, megtanulható.
Megoldható úgy, mint ahogy az is megoldható, hogy az Alany nagy fizikai
igénybevétel esetén csupán a légzés (és a szív) szigorú felügyeletével
sokkalta, de sokkalta hosszabbtávú igénybevételt tehessen zsebre a
teljes fizikai összeomlás nélkül. Erről egy magasabb képzettséggel
rendelkező buddhista szerzetes (nem Richard Gere-re gondoltam) bővebben
tudna mesélni. Én most megpróbálom a saját szavaimmal ide okoskodni: ha
az Alany képes arra, hogy a légzése minden esetben ugyanannyi
időt vegyen igénybe, függetlenül az épp adott cselekvéstől, a szív
természetszerűen ennek megfelelően viselkedik. Ergo, ha nyugalmi
állapotban – pl. ágyi hanyatt-baszódásban – képes a légzését fokozatosan
„kényszeríteni” mind lassabb és lassabb ki és be fázisra, akkor egy idő
után a szív felveszi az adott ritmust.

Érthetőbben, ha nem lenne még elég világos,
példának: adott egy kedves és bohókás csacsi. Ez a csacsi volt olyan
balga, hogy éjjel, nappal bazi sok szalmát cipelt be egy pajtába, s bazi
sok trágyát cipelt ki onnan. Azonban bármennyire is balek volt szegény
jószág, annyi esze azért volt, hogy nem rohant eszét vesztve ide-oda,
hanem komótosan bebattyogott, letette a cuccot, majd várt épp annyi
időt, mint a befelé megtett út, hogy kifújhassa magát. Eztán elindult –
ugyancsak komótosan – kifelé a másik cuccal. Itt is pihent, itt is épp
annyit. És kezdhette is elölről. De ez a csacsi valaha nagy szamár volt
és régen úgy gondolta, hogy ha gyorsan beroh, lepak, felpak, kiroh,
lepak, felpak, akkor előbb végez. De nem, nem és nem! Ahogy teltek az
évek rájött: ha lassan jár, tovább ér.

Így már stimmel?

A szabályozott légzés (a példában említett négy
ütemben) tehát szabályozott szívverést eredményez. De! Ez mi a szarra
(Azt mondta nekem a jobbgombom, hogy Ilyen szót nem illik papírra
[képernyőre] vetni. Erre én meg azt mondom, ki mint vet, úgy olvassák.),
tehát mi a szarra jó? Megmondom. A szabályozott szívverés szabályos
vérellátást eredményez nemhogy a Szervezetben, de még az agyban is! És
szegény Alany tudata pedig hol máshol tanyázna, mint az agyában?

Szóval helyre tettük a Testet – nem zavarja
semmi. Helyre tettük a Szervezetet – nyugodt. Akkor most mi jön? Na? Az
összpontosítás! Úgy van! Ügyes! De nem. A feladatunk most az agyunk
teljes kiürítése. Alanyunk fogja hát magát és semmi mást nem tesz, csak
arra koncentrál, hogy üres legyen az agya. Valahol ezen a ponton már el
is baszta a dolgot. Hisz, ha valaki erősen koncentrál valamire, akkor
teljes Tudatát kitölti az a bizonyos cél. Na mármost, ha az Alany arra
kezd koncentrálni, hogy kiürüljön a tudata, akkor több lehetőség
is adódik, mintegy törvényszerűen:

Megpróbálja
a gondolatait tudatosan kihessegetni, de ezek újra és újra előjönnek, s
némelyik még érdekesnek is tűnik. Például az, hogy mit kezdjen azzal a
tésztával, amihez már nem maradt pörkölt. Egye meg lekvárral? Az nem
rossz, de már nincs pöszmételekvár, csak köszméte, vagy egres? A franc
se tudja! Akkor inkább már megehetné akár tejföllel is, vagy sajttal. …
Ugye? Máris elvitte a vezírfonalat.

A fél-siker. Az Alanyban
egyetlen egy gondolat marad csupán: Nem gondolok semmire… Nem gondolok
semmire… Nem gondolok semmire… Nem gondolok semmire… Nem gondolok
semmire… De megint csak elszarta valahol, hiszen a Tudata nem üres,
csakcsupán egy gondolat maradt benne, mégpedig a fentebbi. De az is
gondolat! És a meditatás lényege a spontán ráébredés bizonyos dolgokra.
Képzavarral élve: a megvilágosodás Múzsájának homlokon csókja.

Semmi sem történik, mert a
kuka, a villanyszámla, a főnök, a kocsi, a kötelező, a politika, a
gyerek, a répa, az iskola, a munkahely, az üveges, a veteményes, az
ígéret, a bármi mindig közbeszól.

A Tudat kiürítését nem lehet kényszeríteni. Ha
egy pohár vizet kiöntök, mindig marad az alján néhány csepp, de ha
kiteszem a napra, hogy elpárologjon, akkor egy idő után szép száraz
poharam lesz. Nem? Így van ez a Tudattal is. A leghatékonyabbnak tűnő
megoldásnak a szem lehunyása és a szemhéjak belső megfigyelése
ígérkezik. Alanyunk tehát fogja, lecsukja szemeit és kizárva a külső
világot, minden idegszálával a szemhéja belső felületének vizsgálatába
merül. Mit lát? Semmit! Sötétséget. És a sötétség az Üresség jellegét
kölcsönzi. De a Tudat ingatag. Azért Tudat. Minden apróság kibillenti a
kényszerű, vagy önként vállalt állapotából. Az ember ún. tudatos lény,
tehát képtelen egy bizonyos szinten túl irányítani önnönmagát. Ha
ösztönlény lenne, mint például a szárifarkáncs, akkor más lenne a
helyzet is: bármily ínycsiklandó is lett légyen egy zergebernyó, a
veszély felmérése után kebelezi csak be. Ugyanakkor az elmúlt
évezredekben soha, senki sem jegyezte fel a szárifarkáncsról, hogy a
szomszéd szárifarkáncs odva iránt érzett mérhetetlen irigységében le
kellett volna mondania egy zergebernyóról. (Mind a szárifarkáncs, mind
pedig a zergebernyó mitikus lény: az utolsó szárifarkáncst egy beteg
unikornis kényeztette halálra, a zergebernyók utolsó példányai viszont
természetes ellenség híján majdnem kritikus szinten elszaporodtak, de
aztán mégsem és kihaltak. Nagyon, mint a Saurusok.)

A fenti módszernek azonban van egy igen
veszélyes buktatója. Ez pediglen az álom. Egy tökéletes testi-lelki
állapotban – kizárva a zavaró tényezőket – az Alany tíz esetből mondjuk
nyolcszor arra ébred, hogy alszik. Az alvás viszont eleve kizárja az
összpontosítást, az Alany úgymond [ön]tudat[ta]lan állapotba kerül.
Ekkor már az egyhegyűségnek is kapáltak, mert az álom nem
irányítható. Ezért van az, hogy a gyakorló meditálók a világ egyik
legkényelmetlenebb pozitúrájában, a lótuszülésben gyakorolják a dolgot.
Ki az a hülye, aki ilyen kitekert testhelyzetben képes lenne elaludni? A
mudrákról már nem is beszélve.

A gondolatok, vagyis a gondolkodás kizárásának
egy igen hasznos módszere a recitálás. Szakavatottabbak tehetik ezt,
mondjuk tibetiül. A recitálás lényege a monotonitás és egyben az
észkerekek megakasztása. Igazság szerint az úgy nevezett nyugati
kultúrákban nevelkedett Alany erre azért alkalmatlan, mert nem érti –
oktatási módszerünkből adódóan – a recitál lényegét. Keleten, –
példának, hogy kedvenceimnél maradjak, a tibetieknél – az oktatás
lényege a véget nem érő „magolás”. Kisgyermekkortól kezdve hosszabbnál
hosszabb szövegeket seggelnek be, olyan szinten, hogy bárhol, bármikor
képesek folytatni egy véletlenszerűen megadott résztől. Ennek számtalan
előnye van. Az egyik, hogy a meditálásnál egy-egy [szent]szöveg
kántálása igen hasznos, hiszen rákoncentrálás nélkül leköthető a Tudat.
Lényeg az, hogy ne kelljen gondolkodni a folytatáson. Itt, a nagy büdös
Nyugaton azonban erre csak elvétve akad példa. De van. Mindannyiunk
gyermekkorának egyik kitörölhetetlenül belénk ivódott emléke: az egyszer
egy. Például, ha az Alanytól megkérdik „Mennyi hétszer hét?”, akkor
kapásból gondolkodás nélkül képes rávágni, hogy „49!”. Na ugye?

A kevésbé szakavatottak, vagy a kezdők
alkalmazhatják a hat szent szótagot, melynek az égvilágon semmi
jelentése nincs (Tudom-tudom, de az csak belerondítás, kényszer-szülte
korcs), viszont rém sokat ígérő: Om mani padme hum! És marhára szent.
Egy valamit is magára adó istenség ettől menten keresztülélvezi
magamagát.

Egyszóval tételezzük fel, minden összevág, s az
Alany megvalósította az Ürességet a Tudatában. Nincsenek kényszeredett
gondolatok, zavaró észbejutások. Ekkor történnie kell valaminek –
állítják az avatottak –, ami a meditatív állapotba hajt. Valaki azt
mondta, hogy a meditáció tulajdonképpen egyfajta mély és
kizökkenthetetlen elbambulás. És tényleg. Gondoljunk csak bele! Alanyunk
ül egy fárasztó nap után a nappaliban, keze maga mellett pihen, válla
kissé összerogy a kellemes fizikai fáradtságtól, lábai kényelmesen
kinyújtva. Szemei pedig egyetlen pontra merednek, valahova a semmibe.
Néz, de nem lát. Ilyenkor az Alany érzékeli ugyan a külvilágot, de a
külvilág csupán egy trutymó, mely képtelen a belvilágba szivárogni.
Aztán egy hang, egy mozdulat, egy érintés megrepeszti a burkot és a
trutymó újra elönt mindent, amit a bambulás kirekesztett.

Gondolom, sokaknak ismerősen hangzik a
megvilágosodni (tibetiül: szangye, szanszkritul: buddha) kifejezés. Ez
semmi mást nem takar, mint azt, hogy az Alany tudatába a nagy büdös
semmiből, az üresből bekattan a…, a… a lényeg, az esszencia (nem
eszencia!), vagy még inkább a szubsztancia. Legyen az tulajdonképpen
bármi, ami szellemileg előbbre viszi a szerencsétlent. Minél tovább
képes ebben az állapotban maradni, annál mélyebb és magasztosabb dolgok
kerülhetnek az egyhegybe. De ez már egy másik téma. Tulajdonképpen egy
szellemi Rastplatznak is kitűnően megfelel a meditáció, mint olyan.

 

Meditatás.

Természetesen mindez csak a jéghegy csúcsa.

Természetesen mindez csak fikció. De! Akár meg
is állhatná a helyét a bazi, a szar, az elbaszta, a franc, az elszarta, a
hülye, a trutymó és a többi ilyen belevetése nélkül.

Természetesen kurva jó fej vagyok, hogy
mindenkit megkíméltem a tibeti kifejezésektől.

Hétköznap

2010 március 18. | Szerző: ralpa

Reggelnek, mely más
ígéretet nem tartogat, mint a robotot. Csakcsupán azt ígéri, amit
ígérnie kell. De hát ehhez az ember hozzászokik. Mitől is lennének este
egészségesen fáradtak? Mitől esne jól egy-két órányi tespedés a jól
megérdemelt, álomtalan alvás előtt? Hát persze, hogy a munkás
hétköznapoktól.

Aztán végül a reggel
múlttá, délelőtté foszlik. A délelőtt pedig nyomban homályba burkolózik.
A semmi-nem-jön-össze fátyla teszi ködössé. A köd pedig olyan, hogy még
a kürt is rekedtebben szól, a látás nem tiszta, a hallás csalóka. Ilyen
a köd. Az ember tétova lesz, olykor még rossz döntéseket is hoz.
Bizony! Ha hoz.

De a
nap, mely esélytelen, mely homálytükrös. Beszéljünk inkább arról. Pokla
nem nehézségében rejlik. Pokla annyit jelent, mint a zsákmány nélküli
vadászat érzése. Mint az üres kiállító terem érzése. Már a délelőtt, sőt
már a reggel egy bizonyos fáradság érzésével indul. Már akkor az ember
legszívesebben hagyná az egészet, de mégsem teheti. De nem teheti, mert a
lázadás csak belül él. Csendben, elfojtottan. Marad az érzés, hogy
akkor is megcsinálom, akkor is túlélem! Jöjjön bármi, én csak nézem
majd; belül lázadványban elenyészve, a felszínen pedig
kizökkenthetetlenül. Mert a mosoly ápol. Mert a mosoly eltakar. Csak azt
látják, hisz a belső – mely forr a gyáva tehetetlenségtől – csak az
enyém.

Aztán
a délután már egy remény. Egy fénysugár, mely a köd fátylán át
szúrosan-vakítóan hatol át. Az ember csak fürdik e fényzuhanyban és azt
látja maga előtt, hogy már a délután csobog körülötte. Minden más
emlékké apad. Minden más múlttá lohad. Délután az ember már látja a
vágyott véget. Egy méltatlan nap, méltó lefejezését. Ez is eljön. Eljön
akkor, mikor az ember már nem is gondolna rá. Bár. Bár előtte van a
holtpont. A vég előtt az idő egy órára megáll. Lassú vánszorgása még
lassabb, még vánszorgósabb lesz. De elmúlik. Ez is elmúlik és a Pillanat
már úgy jön el, hogy az ember már az utolsó reményben sem hisz. Már a
remény, mely háromszor is meghalt csodálatos mód támad fel újra és az
óra vánszorgása csak odaér, csak jelzi, hogy igen!

És akkor!

És akkor az ember
csak lepihen az ezen is túlvagyok büszke érzésével. Szundít egy keveset,
hogy az este tartalmassá lehessen.

Vagy csak ül és
készül, hogy a holnap is megélhető legyen.

Vagy a jövőt fogja
karon, s játszanak együtt egyet. Halkan, kedvesen gügyög – egy teljes
napot kitörölve –, hogy érezze, ez lehet másként is.

Estére csupán az
elmerülés marad.

Kökörcsin, a bárd

2010 március 18. | Szerző: ralpa

Lebáb, Sineár földjén

2010 március 18. | Szerző: ralpa

1.

A hibbant hattyú

2010 március 12. | Szerző: ralpa

De ez nem volt mindig így. Eleinte egy hatalmas, fehér, tojásdad tojás volt csupán. Napjait valaki pihe-puha alfele alatt töltötte, amiről később kiderült, hogy egy anyában folytatódik. Mit sem tudott a világról és a buszokról! Aztán teltek-múltak a napok, hetek és boldog tojásból, boldog kishattyúvá repedeztett. Mondanom sem kell, imádott élni. Imádott a vízben úszni, a levegőben szállni. Jobban belegondolva egyetlen dolgot nem szeretett csupán: totyogni. Egyszerűen borzasztó érzés az a bizonytalan szárazföld, mely a hattyú talpa alatt ide-oda lötyög. Igazából még ma sem szereti a szárazföldet és semmit, ami azon található. Azok olyan bizonytalan dolgok. Ja! és a föld alatt semmi ehető sincs. Ezt minden hattyú tudja.

De miért mesélek nektek erről a hattyúról?

Azért mert ez egy különleges hattyú volt. Úgy is mondhatnám, hogy zakkant. Az addig rendben, hogy szeretett lubickolni, meg repülni. De azt valahogy egyetlen hattyú sem értette közel, s távol, hogy miért is vonzódik a buszokhoz.

-Egy hattyú vonzódjon a halakhoz, vagy a vízhez. Vagy, ha már semmi más nincs egy másik hattyúhoz!

De nem! Ő nem. Ő egyszerűen imádta a buszokat. Lehetett az kicsi, vagy nagy. Színes, vagy még színesebb. Négy kerekű, vagy hat kerekű. Teljesen mindegy volt neki, csak busz legyen.

Aztán egy nap, mikor minden olyan csendesnek tűnt, meg olyan kora őszinek, hattyúnk fogta magát és közelebb úszott kollégáihoz:

-Én megpróbálom! – jelentette ki. Ez persze hattyúul nem így hangzik, de a könnyebb érthetőség kedvéért inkább így írtam.

-Mit? – lepődtek meg a többiek. Lehet, színlelték csupán, de mindannyikat valami rossz érzés lepte meg.

-Fel kell szállnom egy buszra – sóhajtott nagyot.

-Úgy érted a tetejére?

-Nem, nem! Bele.

Ketten azonnal a víz alá buktak, hogy halat fogjanak. Hárman zavartan tekergették a nyakukat, sőt az egyikük még tollászkodni is elkezdett. Nem biztos, de úgy tűnt, mintha az egyikük még hattyúkönnyeket is hullatott volna csendben és persze kissé hátrébb.

Nem szépítem a dolgot, nem is húzom tovább. A lényeg annyi, hogy szóban, tettben is megpróbálták visszatartani. Az egyik testvére még kigáncsolni is megpróbálta, de ez a vízben nem túl hatásos ötlet.

Végül csak elérte a partot. Óvatosan kitipegett, fel a hullámtörő köveken, át a parton, s végtére egy sétány vége-hossza közepén találta magát. Az emberek. Az emberek eleinte csak kerülgették a totyogó madarat. Még meg is mosolyogták páran.

Aztán lassan feltűnt nekik az elszántság a pofáján. Meg a gyorsuló tipegés. Meg a széttárt hatalmas szárnyak. Meg a vad rikácsolás.

Nagy madár a hattyú. És nem kicsi. Az első buszos az utolsó pillanatban zárta be félelmében a mennyország kapuit. A második ki sem nyitotta. Eközben az emberek eleinte csak kacagták a bolond szárnyast, majd kezdtek aggódni. De senki sem mert még csak a közelébe se menni. Nagyhosszú idő után végtére is felbukkant egy bátor teremtés, aki azt mondta:

-Én megpróbálom!

-Mit? – zavarodtak meg a törékeny láttán az emberek.

Kőtéridő

2010 március 12. | Szerző: ralpa

   A kezdet kezdetén, amikor még a kígyók is ott értek véget, ahol más csak kezdődött, minden kőből volt. Kőből volt az emberek szíve, kőből az ágya, háza, kőkutyák koppantak a kőkemény teliholdra és kősugarak hullottak a kővirágokra. Dermedt, rideg világ volt ez, hajlíthatatlan és megtörhetetlen.

Olykor:

Olykor forróság öntötte el a földet és vörösen izzó lávatenger próbált melegséget hozni e merev világba. De rémülten vette észre, esélye sincs, csak játszi próbálkozás volt csupán, majd röpke pillanatok zuhanása után, kővé dermedten meredt a kősugarak hideg fényébe.

Olykor ifjú titánok próbáltak reccsenéssel-roppanással az égbe törni, hogy megmutatassák e zord földnek, a mozgásban van az állandóság. Fel, fel a kősugarak hűvös ragyogásába.

Olykor mozdíthatatlannak hitt monumentumok omlottak a mélybe, fekete űrt hagyva csupán a helyükön. S mikor messze zengő robajjal érkeztek oda, ahova nem is indultak, a kősugarak csak zordan-hidegen fénylettek.

Olykor vad rengés rázta a világot, és kettészakadt az, ami egy volt. Mélyfekete tátongás, koromsötét vonulás tépett sebet a föld testébe. A kősugarak pedig csilingelve hullottak alá, fagyos sápadást hozva a szakadványba.

Olykor az egy az ötből csak hullott, hullott cseppenként oldva, bontva az oldhatatlant, bonthatatlant. Ámde nem csak rombolt, épített is. Cseppenként hagyva maga után és cseppenként rakva maga alá a lassú örökkévalót. A kősugarak azonban ezt nem láthatták, nem hallhatták, mert ez az örök sötétség birodalma volt. A mélygyehenna pokoli infernója.

Aztán egy napon, valami olyan történt, melyre semmi nem számíthatott; a mozdulatlan kő világában egy örökkön mozgó tiszavirág ütötte fel a fejét. Múló pillanatnak tűnt csupán. Az évmilliós bölcsek és a kősugarak értetlenül bámulták ezt az apró meghatározhatatlan valamit és nem tudtak mit kezdeni múló, röpke életével. Maguk között, a maguk közötti titkos nyelven embernek kezdték hívni ezt a valamit. Ám az ember – nevezzük mi is így – szép lassan kinőtte magát, túlnőtt a rideg világ évmillióin és a kősugarak egyszerre csak már melegen zubogtak alá, s minden dobogó élettel telt meg.

Ám a mélyben és a felszínen is csendben-lassan az öröklét biztos tudatával a kővilág tűrt és várt, egyre csak várt. Tudta, dermedtsége legyőzi, a mozduló hebrencs világot és egyszer, egyszer majd kőből lesz az emberek szíve, kőből az ágya, háza, kőkutyák koppannak a  kőkemény teliholdra és kősugarak hullnak kővirágokra. Dermedt, rideg világ lesz az, hajlíthatatlan és megtörhetetlen.

 

Varju Katalin: Kőtéridő

A hazaáruló

2010 március 12. | Szerző: ralpa